Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Kelemen András: A sámánisztikus tevékenység kórlélektani vizsgálata

Kelemen A.: A sámánisztikus tevékenység kórlélektani vizsgálata 79 (holott legalább ilyen fontosak a magatartástünetek, 1. a katalepszia példáján). Mégis, mivel ezt hozták kapcsolatba a sámánizmussal, nézzük, hogyan jellemzi Sullivan az esszenciális (s ezen belül is a nem-paranoid) formát. A neurológiai rendszer-betegségekhez hasonlítható processzuális (vagy folyamatosan romló) sizofrénia-formákkal szemben itt zajlásokban jelentkezik a betegség, közbeiktatódó jobb állapotokkal. Ezért tartják főleg a pszichoanalitikus tájékozódási iskolák „reaktívnak" — vagyis külső tényezők által kiváltottñak — az ilyen kórképeket. Bár a külső megterhelő tényezők szerepe tagadhatatlan, az is biztos, hogy csak egy már alapjában az elmebetegségre hajlamosított személyiség egyensúlyi állapotát tudják ilyen jellegzetes módon felborítani. Az esszenciális, nem-paranoid formakörben mély zavar mutatkozik az érzelmi életben, bőségesen jelentkezik mágikus és vallásos téveseszmeképződés, s ezzel párhuzamosan az egyén egyre inkább leválik környezetéről (alkalmazkodási képtelensége szembetűnő). Az Én megtartottsága és a természetfeletti élménytömeg együtt valóban hasonlít a sámánélményre. Ezt a hasonlóságot azonban pl. a tibetiek különbségnek fogják fel: ha a jelölt viselkedése megfelel a közösség elvárásának, akkor sámán (vagy Tibetben: jóspap); ha nem felel meg — „hamis meditációba" süpped —, akkor tébolynak tartják (Schüttler, 1971, 141 — 148). Vagyis: egy rendkívüli elmeállapotnak az idő keresztmetszetében vizsgált tüneti képe önmagában nem adhat diagnózist, legfeljebb annyiban, amennyiben utal a várható lefolyástípusra is. Tudjuk, hogy a természeti népek világfelfogása lényegesen eltér a mai, európai típusú átlagemberétől, amennyiben gondolkodásában döntő a logika-előttes jelleg. Száz busmannak Szondi-teszttel történt vizsgálata kapcsán tűnt fel e gondolkodásmód egyik érdekes eleme: a belső élményeket a külvilágba kivetítő projekciód működés erőteljesnek mutatkozott (Szondi, 1968, 88). Annyira, hogy az erősen emlékeztetett a sizofréniában Bleu er által alapvetőnek tartott hasadás (Spaltung) jelenségére (Bleu er, 1911; Minkowski, 1966, 80—108). Ennek azonban nem kórtani, hanem törzs- és egyedfejlődési okai vannak. Diószegi (1952, 370) idézi Djuhadie nganaszan sámán súlyos személyiségzavarral járó pszichotikus élményét, amely tehát szerepet kaphat a sámán egyéni élettörténetében, de nem illeszkedik egy endogén elmebetegség egészlegességébe. A tudatfejlődés korábbi — ősemberi, gyermeki — lépcsőjén a lélek: a világ, mint élmény. A maga mintájára az ember lelket lehelt a környező világ tárgyaiba. Még nem zárult le a külvilág, a saját test és belvilág különválása; az ember úgy érzi, hogy képes kilépni testéből, de képes oda belépni is idegen — leginkább ártó — hatalom. Úgy véli, hogy a kimondott gondolat: energiát mozgósító tett. Ahogy embertársainkat képes mozgatni a parancs, úgy képes az egész, lélekkel felruházottnak tartott természetet. Hogy ennek élménye a tételes vallások kialakulása után is hatott, azt látjuk a Bibliában is: az ige — Legyen! — teremtette a világot. Az animizmus szintjén a képzetek még érzetszerűek, a gondolkodás képekben folyik, s így gyakran látomás (tehát tulajdonképpen: érzékcsalódás) képét ölti. Szépen fogalmazza ezt meg G. B. Shaw, amikor Szent Johanna látomásai kapcsán megjegyzi: „...akiben Johanna felismerni vélte Szent Katalint, nem volt valóságosan Szent Katalin, hanem csak megszemélyesítése Johanna képzeletében annak a kényszerítő nagy hajtóerőnek, amely a fejlődést mozgatja..." (Shaw, 1956). Hogyan ruházódnak fel lélekkel a tárgyak? Egyrészt az emberhez hasonlítás folytán (prelogikus analógiás folyamat), másrészt heves indulattal (pl. ijedelem) szemlélve őket (pl. üstökös — szerencsétlenség). Márpedig a gyermekkorát élő emberiség az ijesztő és ismeretlen világban gyakran állt heves indulatok hatása alatt. A jelenségek közötti érzelmi alapon történő kapcsolatteremtést elősegíti a viszonylagos ismeret-