Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Rúcz Gábor: A népgyógyászati adatok értékelése

52 Comm. Hist. Art is Med. Suppl. 11-12 (1979) egyrészt sokoldalú ismereteket, több szakember közreműködését igényli: a néprajzosok, nyelvészek, tudománytörténészek közreműködésén kívül a felmérés szakaszában biológusokra van szükség, ez értékelés pedig feltételezi vegyészek, gyógyszerészek és orvosok egybehangolt tevékenységét; másrészt a tudományos gyógyászat ma gyakran lebecsüli a nép megfigyelésén, tapasztalatán alapuló egyszerűbb összefüggések, ismeretek értékét, és a kísérletes orvostudományban sokan kizárólag az újonnan előállított vegyületek hatásában bíznak. A népgyógyászati eljárások összessége ma már a múlté. A népgyógyászatnak néprajzi, tudománytörténeti jelentősége mellett van azonban egy felbecsülhetetlen értéke: kiindulási pontját, mintegy ihlető forrását képezheti a korszerű gyógyszerkutatásnak.

1 A NÉPGYÓGYÁSZ ATI ADATOK GYŰJTÉSE A népgyógyászatban használt ásványi, állati és növényi eredetű szerek közül a következőkben csak az utóbbiakkal foglalkozunk, egyrészt mert uralkodó szerepük van a hazai népgyógyászatban, másrészt mert a kutatás részére a legfontosabbak. Szabó T. E. Attila megfogalmazása szerint a népi növényismeret kutatása kis részterület a természettudományok és a néprajz határán.

2 Tehát ennek a kis részterületnek ágas-bogas mezsgyéire szűkítjük le fejtegetéseinket. A népgyógyászati adatok a lakosság teljes növényismeretének jelentős részét képezik. A tény maga, hogy egy növényfajnak van népi neve, utal értékesítésének, felhasználásának valószínűségére. A nép ismeri a táplálkozásra, festésre, rostnyerésre alkalmas fajokat és, sokoldalú gazdasági hasznuk miatt, a fákat. Erős hatású, a legelő háziállatok által kikerült, az emberi szervezetre ártalmas növényekről tudják, hogy mérgezőek, de nem mindig ismerik nevüket. Egy adott vidék vadontermő virágos növényeinek mintegy 10%-ának van népi neve. Gyakran maga a név is utal a felhasználásra (halméregfű, báránypirosító), a gyógyhatásra vagy ártalomra (orbáncfű, bolondító belénđek, rontóburján; a rontás fogalmának elemzése megtalálható Hoppá Mihály és Töró László összefoglaló munkájában

3), a növény értékére (áldott lapi, ezerjófű) vagy egyéb tulajdonságaira (földiepe, keserűlapi). A régi, XV—XVI. századbeli növénynevek azonosításánál Grÿñaeųs Tamás és Papp József módszerét vehetjük alapul.

4 A gyűjtés általános szempontjai és módszerei szükségszerűen megegyeznek azokkal, melyeket minden néprajzos ismer. Mint említettük, sajátosabb követelmények azért lépnek fel, mert a gyűjtés során alapos növénytani és orvosi ismeretekkel, tájékozottsággal kell rendelkeznünk. Köztudott, hogy a növénynevek vidékenként többékevésbé változnak és nem mindig egyeznek meg a hivatalos, vagyis a szakkönyvekben, növényhatározókban szereplő nevekkel. (Az orvosi ismeretek szükségességére lejjebb utalunk). 1 Rácz Gábor: A népgyógyászat — mint a népzene. A Hét. Bukarest, VII, 1976. 2, 10. 2 Szabó T. E. Attila: A természettudományok és a néprajz határán. Népismereti dolgozatok 1976. (Szerk. Kós Károly). Kriterion, Bukarest, 1976, 36-40. 3 Hoppá Mihály — Törő László: A népi gyógyítás Magyarországon. Comm. Ħist. Artis Med. Suppl. 7-8. 1975. 13-176. 4 Grÿñaeųs Tamás— Papp József: Altungarische Heilpflanzennamen. Acta Congr. Int. XXIV. Hist. Artis Med. Budapest, 1974. II. 1976. 1275-1276. Comm. Hist. Artis Med. Suppl. 9-10. 1977. 31.