Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Spielmann József: Történelmi reflexiók a népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról

45 rót, a fehérürmöt, a fodormentát, a kisezerjófűt, a lósóskát, a sárgagyopárt, a kamillateát. Gát Simó Julianna vizsgálataiból azonban az is kiderül, hogy a gyomor-bél megbetegedésekben azonos javallattal Melius Juhász és Lencsés sok más gyógynövényt is egyformán ajánl: a mandulafa, a birsalma, a somfa, a cserfa magját, virágát, levelét, a tölgyfa bugát, a terpentint, az eper illetve szederfa gyökerét, citromot, narancsot, porcsinfüvet, sárga kerepet, pápafűt, aloét, ökörfarkkórót, izsópot stb., s a magyarázat is kézenfekvő, valamennyi a XVI. század tudós gyógyászatának elfogadott szere volt, akárcsak a Grÿoneųs idézte növények. Lencsés Ars Medicajának gyógynövényei csak forrásainak ismeretében értelmezhetők. Elöljáróban jegyezzük meg, hogy ez a kéziratos orvosi mű, mai ismereteink szerint, a Nagyváradon illetve Gyulafehérváron élt Lencsés György alkotása. Az eredeti kézirat előbb Énÿedre, majd mintegy 200 évvel ezelőtt Marosvásárhelyre került. A XVII. századi másolati példány Váradon keletkezhetett, majd Erdőszádára jutott (Sza már megye). A XVIII. századi példányt a Maros megyei Erdőszentgyörgyön másolták, és rövidesen a marosvásárhelyi Teleki tékába került. így hát az eredeti mű és másolatai Erdélyen kívül alig gyakorolhattak hatást. Ami a kézirat terápiás forrásait illeti, sikerült megállapítani, hogy szerzője Pier Andrea Matthioli (1501 — 1577) és Petrus Baÿriųs (1468—1558) korában közkézen forgó műveiből merített. Nem sikerült még felderíteni az Ars Mediça terápiás fejezeteinek fő forrását, de kétségtelen, hogy a gyógynövények zöme — a Grÿñaeųs által idézettek közül több is — összetett vényben szerepel, pontos adagolással, a nürnbergi súlymértékekben kifejezve, ami kétségtelenül népi eredetük ellen szól. Lencsés György azonban minden bizonnyal ,,házi eredetű" gyógynövényeket is felhasznált műve szerkesztésében. Az Ars Mediça kutatói ugyanis felderítették, hogy a kéziratban mintegy 30 gyógymódot követően szerepel Erdélyben illetve Magyarországon élt kortárs orvosok, papok, közéleti férfiak stb. neve, mint akik ismerték illetve alkalmazták az adott gyógymódot. Minden bizonnyal nemzedékről nemzedékre szálló népi gyógyeljárásokról, ill. a nemesi udvarokban alkalmazott gyógymódokról van szó. De ugyancsak népi eredetűnek tekinthetők az Ars Medicaban azok a gyógynövény alkalmazások is, melyeket nem követ az adagolás megjelölése. (A Grÿñaeųs említette gyógynövények közül is egynéhány.) Az Ars Mediça ezen gyógynövényeinek „honos" jellegét azonban még ez nem bizonyítja. Hovorka és Kronfeld az összehasonlító népgyógyászatról szóló kitűnő munkájában több, Grÿñaeųs által felsorakoztatott gyógynövény szerepel, hasonló javallattal, a környező népeknél (románok, csehek, szlovákok), a görög-római orvoslásból (Dioszkoridesz illetve P/inius antik műveiből) kölcsönző én. Szeged környékére tehát a szóbanforgó növények igen sok forráson keresztül juthattak el. Pápai Páriz Ferenc Pax corporisa kétségtelenül igen elterjedt mű volt a maga idejében. Két évszázad alatt 11 kiadást ért meg, több kéziratos példánya is közkézen forgott, s jelentősen befolyásolta a magyar népgyógyászatot, s abból maga is merített. Csakhogy Pápai Páriz népi szereinek megítélésében is óvatosság szükséges. Amióta Nagy Géza és Lázár Szini Karola feltérképezte az egykori enyedi orvos bázeli jegyzeteit, illetve Nagy Géza gondosan átvizsgálta egykori könyvtárát, a könyveiben szereplő bejegyzésekkel és aláhúzásokkal, kétségtelenné vált, hogy a Pax corporisban több olyan recept szerepel, melyet szerzőjük Johann Georg Michaelis (1606—1667) lipcsei, illetve Johann Caspar Bauhin (1606—1685) bázeli tanárok előadásain készített jegyzeteiből kölcsönzött. Dániel Sennert (1577—1637) ismert jatrokémikus nevét