Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Spielmann József: Történelmi reflexiók a népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról

46 Comm. Hist. Art is Med. Suppl. 11-12 (1979) maga Pápai Páriz is többször idézi művében. Egyes receptek Otto Brunfels (1478 — 1543), illetve Philipųs Grünling¡ųs (7—1667) műveiből származnak. Több a Pax corporisban szereplő tősgyökeres magyar népi eljárás benyomását keltő recept, vény modellje a felsorolt művekben olvasható. Sokszor ajánl Pápai Páriz jatrokémikusok bevezette vagy exotikus szereket (vas, minium, kámfor, gyanta, szenna stb.), amelyek szintén nem a honi népgyógyászatból származnak. Tagadhatatlan Pápai Páriz egyik elévülhetetlen érdeme, hogy a kora gyógyászatában használt gyógynövényeket itthon megkereste, s könyvében népi nevükön jelölte. Különös lélektani érzékkel olvasójának mintegy támpontot nyújt, amikor felsorolja az ismert népgyógyászati elnevezéseket, fogalmakat, szereket. Pápai Páriz a hazai népgyógyászat számos eljárását beillesztette művébe, sőt racionális indoklással alkalmazta az addig empirikusan használt gyógynövényeket, melegítéses, izzasztásos eljárásokat stb. A demofil szándék és az előkészület latin-magyar, magyar-latin szótárára (1708), egyaránt szerepet játszhatott abban, hogy Pápai Páriz következetesen törekedett minden külföldön megismert gyógynövény magyar megfelelőjét azonosítani. Ezt tanúsítja többek között a kéziratban maradt Nomenclatura Herbarium (1702). amelyben mintegy 700 növényt sorol fel, magyar és latin elnevezéseikkel. Mindez azt tanúsítja, hogy Pápai Páriz sokat tanult a néptől, de ahogy Vajkai Aurél joggal hangoztatja, a „nép talán még többet tőle". Sok, a mai magyar népgyógyászatban honos eljárás az évszázadok során Pápai Páriz művéből szállt alá a néphez. Még az 1950-es évek elején is akadt „népi gyógyító" a székelyföldi Oklándon, akinek egyetlen bibliája a Pax corporis egyik szakadozott példánya volt. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Pax corporisban szereplő, több népi fogantatású gyógyító eljárás a szomszédos népeknél is ismeretes. Hovorka és Kronfeld összehasonlító népgyógyászatából az is kiderül, hogy a Pápai Páriz által „magyar terjének" nevezett fokhagymát a szomszédos népek is számontartják mint gyógynövényt, sőt a szlovákok is „népi terjének" nevezik. Anélkül, hogy népgyógyászatunk tapasztalati anyagának értékét kisebbíteni akarnók, vagy elhallgatni tudós alkotásainkra gyakorolt befolyását, olyan esetekben, amikor analóg eljárásokra bukkanunk a hazai orvosi folklórban és a XVI—XVIII. századi orvosi könyveinkben, az objektivitásnak tartozunk azzal, hogy ne csak a népi befolyás lehetőségét mérlegeljük a tudós alkotásokra, hanem a fordított, sokkal gyakoribb folyamattal is számoljunk: a tudós könyveinkben szereplő gyógyeljárások szálltak alá a néphez, vulgarizálódtak, kerültek a népi gyógyászatba. Megállapítani azonban az időpontot, amikor, és a forrást, amelyből a népgyógyászat ezt vagy azt az eljárást tudós könyveinkből átvette, annál nehezebb, mivel a XVIII. században keletkezett magyar nyelvű orvosi és orvos-botanikai művek elterjedtségüknél fogva ugyancsak hathattak népgyógyászatunkra. Márpedig ezekről a művekről ma már ismeretes, hogy nagyobbrészt európai források alapján készültek, szakszerű vagy kevésbé szakszerű komplikációk. Juhász Máté Házi különös orvosságok című műve több kiadást is megért. Számos népi gyógyeljárás és babona visszhangzik benne. Ernyei József azonban kimutatta, hogy szerzője főleg Lonicerus és Tragus, Pápai Páriz és a „ganajpatika" magyar apostola, a pozsonyi Rųiañd János Dávid (1585— 1648) művéből merített. A chirurgus Ernyei József, a Falusi ember patikája (1802) című népszerű munka szerzője, a belgyógyászati megbetegedések terápiáját Anton Störcktől (1731 — 1803), a sebészetieket Josef Jakob P enk tol (1773—1807), a „hasznos orvosságokat" a dán