Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Spielmann József: Történelmi reflexiók a népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról
40 Comm. Hist. Art is Med. Suppl. 11-12 (1979) folyamodás a nép közt elkerülhetetlenül szükséges, mert bátran lehet mondani, hogy tanult orvosok segedelmével és patikai szerekkel alig él a nemzetnek ötvened része, a többi vagy csak a természetre bízza magát, vagy a házi orvosságokhoz nyúl, vagy kuruzslókat keres... mert hogy tudós és tapasztalt orvoshoz folyamodjon, abban vagy módja nincs, vagy akaratja nincs reá, mert nem bízik, a patikai orvosságoktól iszonyodik, a költségektől fél". Ezért véli Diószegi, hogy a „jólelkű, tanult orvosok" elemi kötelessége háziorvosló könyveket szerkeszteni a nép számára, „hogy azok által a szükségben, tanult orvos nemlétében, magokon és másokon segíthessenek". A racionális felfogású felvilágosítók tehát a tapasztalati elemeket hasznosították a népgyógyászatból, s azt igyekeztek a tudomány akkori ismereteinek rendszerébe beilleszteni. Eltérő optikával közelítették meg a népgyógyászatot a romantikus szemléletű filozófusok és írók. Rousseau és követői szembeállították az idealizált falusi embert és helyes életmódját a „romlott" városi ember mindennapjával és „mesterséges" művelődésével. Magasztalóan szóltak az egyszerű emberek józan életmódjáról, hatékony népi gyógyászatukról. Nálunk Mátyus István (1725—1802) Ó és új diaetetica című művében anélkül, hogy a romantikának adózna, sok vonatkozásban elmarasztalja kora ésszerűtlen nevelését és hivatkozik az egyszerű falusi emberek józan tapasztalatára (az asszonyok csupán négyszer-ötször szoptatják gyermekeiket, lazán pólyázzák a csecsemőt, hogy mozgásában ne akadályozzák stb.) Johann Gottfried Herder (1744—1803) német bölcsész és író, nyomatékosan felhívja a figyelmet a népi kultúrában rejlő kincsekre. Ő a népi művelődést minden későbbi kultúra alapjának tekinti, s ennek során hívja fel a figyelmet a népgyógyászat jelentőségére is. (Minden bizonnyal őt tekinthetjük a korszerű etnográfia és néprajzi kutatás előfutárának.) De a pozitív megnyilvánulások mellett a romantikus irányzat, a maga tudományellenességével, vészes következményekkel járt az orvostudományra. Novalis fennen hirdette, hogy a költő a maga intuíciójával jobban megérti a természetet, mint az észszerű és „hideg agyú" tudós. Divattá vált a tudomány ócsárlása, a hit és az intuíció magasztalása. Ezeket az „elveket" az orvoslásra is kiterjesztették. A romantikusok azt hirdették, akiben létezik hit és intuíció, minden egyetemi képzettség és tapasztalat nélkül gyógyíthat, vagyis a romantika a dilettantizmust ültette a trónra. Egy bizonyos Van Flamm német laikus a XVIII. század közepén jelenteti meg Über die Kunst sein eigener Međieųs zu sein című művét, melyben népi szerekre alapozó „önkezelést" hirdet. Josef von Goerres (1776—1840) német filozófus és történész a XIX. század első évtizedében a „német népkönyvek" egész sorozatát jelenteti meg. Orvosi „népkönyvében" Albertus Magnus középkori filozófus és alkimista tanait igyekszik egyeztetni a német népi gyógyítás misztikus elemeivel, síkra száll a drágakövek gyógyító használatáért stb. A romantika tudományellenes magatartása hosszú időre kompromittálta a természettudományosan gondolkozó orvosok szemében a mítosz rangjára emelt, s az orvostudománnyal szemben kijátszott népi gyógyászatot. A népi eljárásokkal szembeni ellenszenvet az orvosok körében fokozta a XVIII. század második és a XIX. század első felében divatozó „természetes gyógymódok" elterjedése (Prieznietz vízkúrái, Schrott száraz diétája, Kneipp-kúra stb.). Olyan, laikusok kezdeményezte, a tudós orvoslásból kikopott és általuk újra „felfedezett" eljárásokról volt szó, melyeket kezdeményezőik minden betegség egyetemes ellenszereként harangoztak be. (Később a természetes gyógymódokat indokolt esetekben a tudós gyógyászat is alkalmazta a klinikai orvoslás segédeszközeként.)
