Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Spielmann József: Történelmi reflexiók a népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról
41 A XIX. század folyamán a kórélettan és bakteriológia adataira támaszkodó tudományos szemlélet, az élettani, patogenetikai (kórszármazástani) és etiológiai (oki) kezelés véglegesen kiszorította az orvostudományból az ókortól örökölt „testnedvek" tanát, a ĥųmorális szemléletet, valamint a kizárólagosan tüneti kezelést. Ezzel a szakadék egyre mélyebbé vált a népi és a tudós orvoslás között. A pozitivizmus uralta XIX. század második felében az orvosok zöme a népgyógyászat egészét mint babonás hiedelmek egyvelegét elvetette. Népgyógyászati gyűjtésekkel elsősorban az etnográfusok foglalkoztak. De hamarosan bebizonyosodott, hogy magunkat szegényítenénk, ha lemondanánk a népgyógyászat racionális magvának kritikai értékeléséről. A kémiai elemzés a népgyógyászatban használt számos növényi alkatrészben olyan alkaloidákat és glykozidákat mutatott ki, melyek jelentősen gazdagították terápiás lehetőségeinket. A kémiai vizsgálatok a népgyógyászatban bizonyos célokra használt növényekben olyan hatóanyagokat fedeztek fel, melyek jelentős segítséget nyújtottak más megbetegedések kezelésében. A legkézenfekvőbb példa a Rauwolfia Serpentina esete. Az indiai népgyógyászat ezt kígyómarás ellen használta. Az európai gyógyászatban a XVI. században szórványosan alkalmazták kígyómarás esetén és — nyugtató hatása miatt — pszichózisokban. Csak századunk harmincas illetve ötvenes (1952) éveiben derítették fel holland és indiai kutatók, hogy a növény egyik alkaloidája, a reserpin, hipotensiv hatású; azóta is egyik leghatásosabb vérnyomáscsökkentő szerünk. Az is bebizonyosodott, hogy egyes kémiailag szintetizált hatóanyagok kevésbé eredményesek mint a természetes gyógynövény-kivonatok. Ezért a XX. század második felében visszatértek használatukra. Azonban azt sem hallgathatjuk el, hogy a népgyógyászatban nemcsak hatékony gyógynövényekkel találkozunk, de közömbös, sőt egyenesen ártalmas szerekkel is. Az állítólagos gyógyhatású növények egész légióját kell olykor elemezni, hogy valóban hatékonyra bukkanjunk. Rácz Gábor marosvásárhelyi professzor a fehérfolyás (Trichomoniazis) kezelésében használt, mintegy 34 hazai népi gyógynövényt vizsgált kísérletesen, de azokból csupán négy pusztította el valójában a megbetegedés kórokozóját, a Trichomonas vaginalist. A népgyógyászati empíria lényegéből fakadóan csupán korlátozott felismerésekre képes. A népi állati szervterápia (organoterápia) egyes eljárásait a tudomány, ha utólagosan is, de igazolta. Trousseau már 1862-ben felhívta a figyelmet, hogy a népi gyógyászat a jódtartalmú édesvizű spongyák porát használja a golyva kezelésében. (Az eljárást Erdélyben is ismerik, mind Pápai Páriz, mind Martinųs Lange jelzik.) De főleg a hormonokról és vitaminokról szóló ismereteink fejlődésével derült fény egyes organoterápiás népi eljárások indokoltságára. Vérhányásban Erdélyben is gyakran itatnak friss rucavért (a hemostatikus hatás). Mészárosok, ha kezüket megvágják, az állatok veséjét tapasztják a sebre (adrenalin hatás). Anémiák és farkasvakság (hemeralopia) kezelésében az erdélyi népgyógyászat is ajánlja a pálinkában áztatott nyers báránymájat. A férfi nemzőerejének növelésére nyers vagy félig sült herét fogyaszta nak stb. Mire azonban a népi organoterápia használta szerek elméleti igazolást nyertek, a tudós orvoslás már sokkal hatékonyabb gyógyeljárásokat alkalmazott. II. Az orvostudomány hatásának vizsgálata a népgyógyászat alakulására — az érem másik oldala. Ez a hatás egyidős a racionális orvoslás kialakulásával, és azóta is tart.
