Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Oláh Andor: „Eddig dolgom után, ezután hitem után élek" — A magyar népi gerontológia tanulságai

200 Comm. Hist. Artis Med. Suppl. 11 — 12 (1979) „Kelt levelem 1943 Deçzember 2 cm Szeretet kedves lányom kivánom nagyon já istentől hogy ezen pár irásom ojan egésségbe találjon mint mikor eljötél de kedves lányom én nagyon beteg vagyok bánat beteg anyira alig vagyok ha szeretel gyere haza továb nem bírom a külön léted mert most már orvoság kel enekiil nem tudok leni csókolak kedves jó lányom isten maragyon veled és velem maradok hű szeretettel anyád a szivem fáj meg a fejem lázas vagyok nem tudom mi lesz velem" Az ilyen öregek szüntelen panaszban élnek, terhére vannak a fiatalabbaknak örökös kesergésükkel. Mi marad nekik? „így hervadunk öregségbe. És panaszoljuk egymásnak a mi fájdalmunkat, hogy mennyire fáj. De nem bánnám, még ha meg kéne halni! Minek ebbe a kietlen világba élni?" Reménytelenségüket, ürességüket, kedvetlenségüket proiciálják a világba, azért „kietlen" az! Mit sem segít rajtuk, hogy panaszolkodnak egymásnak. Egyre jobban belemerülnek a bánatba és egyre jobban romlik a gondolkodó képességük is, nemúgy mint a bízva-bízó, „tudós" öregeknek! „Elfelejtek én János mindent, még azt ¿s, hogy vagyok a világon!" „Hét nyelvet beszéltem én, de sokszor má magyarul se tudok, mer má felejtek."— „Csak sokat felejt az ember. Elfelejtem ezeknek a falumba lakott embereknek a nev¿t. Gondolkozom, hogy is híjják ezt az embert?" — „Mán ez a hetven esztendő tompítja az embernek az emlékező tehetség it. Úgyhogy mán sok mindent felejtek." Egyre többet, egyre gyakrabban mondják, hogy „most eszembe se lökődik"; „nem vélekszek rá, hogy mire jó"; „nem eszmélkedek rá"; „nem gyün eszembe"; „hogy kiugrott az eszembül." Végülis méltán (de mégis szív é éñül) bélyegzik meg őket a fiatalok: „Jaj de vakeszű!" „Olyan buta, annak má lába szárába szállott az esze!" „A haj az ésszel távozik." „Sok öreg hibbanásų van, lábaszárába szállott az esze". Az ilyen öreg panaszkodik, zsörtölődik, patvarkodik, hiába követeli, hogy tiszteljék, hallgassanak rá — holott egyre „vakeszűbb", így aztán egyre jobban elidegenedik, magányossá válik, ha emberek között él is. Számára nem népköltészet, amikor így énekelget, mint H. M.-né is Dobozon, amikor rábukkantam: „Bujdosom én a sík pusztán egyedül, Énrajtam a Jóisten se könyörül. Nincsen senkim e világon, Temetőbe, sírba vágyom Mert nincs nekem senkim e nagy világon!" Más meg olyannak tudja magát „mint késő ősszel a minden fürtöktől megkopasztott sző lőtőke". — „Olyan elhagyott vagyok én, hogy nincs ilyen több a földön tán." Az öregek gyötrő magányának nemcsak az az oka, hogy ők maguk elidegenednek a világtól-emberektől és elidegenítik maguktól — negatív lelkiállapotukkal — őket : a környezet, a makro- és mikrotársadalom is hibás. „Hej szerelmes jó Istenem, minek nekem élni ? Olyan gyenge vagyok, mint a maszületett gyerek. Egész nap se kérdik meg tüllem, hogy ettél már vagy ittál vagy mi van veled." Ha elmennek hazulról, bezárják az udvari szobába: „Nem gondoltam még erre jutok, hogy bezárjanak mint egy szaros gyereket. Borzasztó az én sorsom." Az alábbi levél meg azt bizonyítja, hogy nemcsak a mikro-, hanem a makroszocietás is hibás a létbizonytalanság, az elidegenedés (világ-