Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

Antall József: Lecturis salutem

LECTURIS SALUTEM .A. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, valamint a Magyar Orvostörténelmi Társaság megalakulása óta gyűjtőköréhez, tudományos kutató tevékenységéhez sorolta a népi orvoslás tárgykörét. Az elmúlt évtizedben két népi orvoslási kiállítás megrendezése, az 1974. évi Nemzetközi Orvostörténelmi Kongresszus (Budapest) külön népi orvoslási szekciója, a Magyar Orvostörténelmi Társaság igen aktív népi orvoslási szakosztálya, illetve az 1975-ben megjelent „Népi gyógyítás Magyarországon — Ethnomedicine in Hungary" (Comm. Hist. Ar is Med. Suppl. 7 —8.) c. kötet megjelentetése igazolja ezt. Idézett kötetünk előszavában már kifejtettük álláspontunkat a népi orvoslás értékéről, értékelési problémáiról. A népi orvoslás, mint az orvostörténelem és a néprajz határterülete, interdiszciplináris terrénuma, számos megoldatlan kérdést vet fel és ezért kutatási területet, forrásfeltáró, gyűjtő, illetve értékelő lehetőséget nyújt a vele foglalkozóknak. A nemzetközi méretű érdeklődés és fellendülés módot nyújt az összehasonlító módszerek megismerése mellett az adott tudományág elméleti, sőt tudománybölcseleti kérdéseinek a megvilágítására is. A népi orvoslás kutatási metodikája, szintetizálási igényei a társadalomtudományok, elsősorban a történelem és néprajz fejlődésének különböző irányait, szemléleti változásait foglalja magába. Egymás mellett jelentkeznek a legszolidabb szándékú leíró módszereket követő szerzők munkái és a legmodernebb, vagy olykor inkább divatos irányzatok adaptációs kísérletei. Megtaláljuk a korszerű társadalomszemlélettel rendelkező írások mellett az elavult vagy éppen utópisztikus, a XXI. század vélt világára kacsingató munkákat, nem egyszer az egyéni érzésvilág publikációs vetületeit, exotikus világokkal folytatott kacérkodásuk szellemi koreográfiáját. Meddőnek véljük azokat a vitákat, amelyeket a népi orvoslás hazai kutatóinak egy része szinte presztízs-kérdésként folytat a népi tudásanyag eredetéről. Nyilvánvalónak érezzük, hogy a népi tudás és hiedelemvilág mélyében gyökerező népi orvoslás magába szívta a sok évezredes népi tapasztalatokat, a gyógyító-orvosló emberek különleges adottságai révén keletkező reális és pszicho-terápikus tudástöbbletet, illetve az akadémikus medicina korábbi ismeretanyagának — régi könyvek, kalendáriumok, a „medicina pastoralis" művelőinek közvetítésével — „alászállott" tudományát. Fölösleges a prioritás felvetése, még inkább valamiféle szuverén tudáskincsnek a hirdetése. Nem férhet kétség ahhoz, hogy különbséget kell tenni a természeti népek és a civilizáció különböző fokozatait elért népek orvoslási tudásanyagának értékelésében, hiszen az „eredeti" és az „alászállott" tudáskincs arányában nem mellőzhető ez a tényező sem földrajzi, sem társadalomtörténeti, sem művelődéstörténeti vonatkozásban. A népi orvoslás kutatásának fontossága nem szorul argumentációra, hiszen