Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Markus, Michal: A Kárpát-medence etnobotanikai problémái

118 Comm. Hist. Artis Med. Suppl. 11-12 (1979) hosszúkás bogyóival díszítették magukat. A piros bogyókat koszorúba fűzték és mint nyakdíszt viselték. A sóskafa bogyóit a fiúk is szedték, mert azt tartották, hogy akinek ilyen bogyók vannak a zsebében, annak szerencséje lesz. Különben a sóskafa bogyóiból az asszonyok ízes ecetet is tudtak csinálni. Az ilyen ecetet a piacon a városi polgárasszonyok is szívesen vásárolták. A szlovák gyűjtögető gazdálkodás további kategóriájába a növényvilágból származó különböző szerszámok és az élet fenntartásához nélkülözhetetlen növényi produktumok tartoznak. így például az erdőn növő bükkfából (Fagus) szekeret, ekét, szántalpat és egyéb gazdasági szerszámokat készítettek a kézügyességgel rendelkező falusiak. A tölgyfából házi bútorokat, lócákat, székeket faragtak. A vadcseresznye fájából (Primus) mozsarakat, gúzsaiÿt, a piros som fájából (Cornus mas) ostornyeleket, a lucfenyőből (Picea) a világítás céljaira alkalmas fók ákat, deszkát és zsindelyt hasogattak. A jegenyefenyőből (Abies) tekenőket, vályúkat faragtak. A törpefenyő (Piñus mugo) ágaiból és magjából, ųleveleiből finom kárpáti olajat (Oleum carpaticum) csináltak. Fájából tányérokat, kanalakat, vízmerítő „cserpákokat esztergáltak. A hársfából méhköpűket, kasokat, a nyírfából (Betula) tutajgúzst, kötelet, vastagabbjából a kocsitengely kenésére alkalmas kulimászt égettek, ágaiból seprűt vagy májusfát csináltak. A nyírfának különben mágikus tulajdonsága is volt, megvédte az embert és házát a boszorkányoktól. Gyökerét is tudták hasznosítani; sokfelé megfőzték s vizéből a húsvéti piros tojás festésére használható piros színt tudtak előállítani. Az elégetett nyírfa hamuját a könyvkötők és a puskaporgyártók vásárolták szívesen. Hasonló nagy becsben tartották a mogyorófa (Corylus) gallyait, annak fájából botokat, abroncsokat, különböző faedényeket és kosarakat készítettek. Egész fiatal ágaiból csinálták az úgynevezett „varázsvesszőt", evvel keresték a kutak, források vizét, valamint a földbe ásott kincseket és értékesebb ásványokat is. A jávorfából (Acer) különféle konyhaszerszámokat, furulyákat, jármokat faragtak. Az égerfából (Atnus) különösen a kérgéből a pásztorok különféle pásztorszerszámokat, csanakokat, ostyiepkatartókat és formákat, hordókat készítettek. A jóízű juhsajtot az égerfa füstjével füstölték meg. A nyárfa (Populus) vastagabb derekából kenyérdagasztó tekenőt, fa-szakajtókat, fatálakat, a kőrisfa (Fraxinus) fáját használták fel a pásztorok a pásztorszállás felavatásakor az u.n. „tiszta tűz" gerjesztéséhez. A fűzfa (Salix) vesszőiből fonták a kosarakat, csinálták a kisebb furulyákat, a szövőszékhez szükséges csőr öket. A fűzfa héját eladták a cserzővargának és a tímároknak, akik azt a bőr festéséhez használták fel. A XIX. század első feléig a szlovák tímároknak és cserzővargáknak, festőknek is igen nagy botanikai ismeretekkel kellett rendelkezniük. Ahhoz, hogy mesterségüket jól el tudják látni, igen sok olyan vadnövényt kellett ismerniük, melyek segítségével meg tudták festeni a nép számára a szükséges bőrök színét. Műhelyeikben állandóan tartottak különböző festőnövényeket. Ebbe a kategóriába tartoztak: orvosi pemetefű (Marrubium), édesgyökerű páfrány (Pof ÿpódium), vadalma (Malus) vagy vadkörte gyökere (Pyrus), berkenye (Sorbus), bakszakál (Tragopogon), csülleng (Isatis), diótermés (Juglans) zöld héja, sóskafa (Berber¡s), orbáncfű (Hypericum), aranka (Cascuta), fecskefű (Chelidonium), atracél (Ancĥųsa), palástfű (Alchemilla), párlófű (Agrimonia), pimpó (Potentilla), gyertyánfa kérge (Carpinus) körömvirág (Calendula), müge (Asperula), festő pipitér (Antĥen¡s tinctoria), barkócafa (Sorbus torminaiis), festő rekettye (Genista tinctoria) stb.