Varga Lajos: A közegészségügy rendezése és helyzete hazánkban a múlt század utolsó negyedében / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 1. (Budapest, 1962)

C) Az 1876. XIV. tc. végrehajtásának a vizsgálata - 3. Összefoglalás

így: az orvosi segéllyel való ellátás; a községi szegény betetegekről; a testi vagy szellemi fogyatékosság miatt munkaképtelenné váltakról való gondoskodás. Még kevésbé nyújthatott segítséget a törvény az egészség fenntartásához szükséges alapvető követelmények: megfelelő lakások, jó ivóvíz, hamisítatlan tápszerek, a tiszta levegő biztosításához. A fertőző betegségek elleni küzdelem hatékonysága, az orvosi, a szülésznői, a kórházi ellátás és a gyógyszertári szolgálat is sok kívánnivalót hagyott hátra. Az általános egészségügyi intézkedések hiányosak és elégtelenek, a közegészségügyi szolgála tot szabályozó rendelkezések pedig egyszerűen kivihetetlenek voltak. Az erős elvi központosítás ellenére magának a belügyminisztériumnak a működése nagyon hiányos, az élettől elszakadt volt. Viszont az, hogy a közegészségügyi intézkedések és azok végrehajtásának az ellenőrzése első fokon kizárólag a szolgabíróságokra (városi hatóságokra), másodfokon a törvényhatóságok első tisztviselőire és a törvényhatósági közgyűlésekre, közigazgatási bizottságokra tartozott, az egészségügyi szakközegek: a tisztifőorvos, a járási, városi, városi kerületi orvos eredményes munkáját szinte teljesen megbénította. Működésüket ezért nemcsak hatáskörük pontatlan, nem elég határozott megfogalmazása, hanem jórészt az is lehetetlenné tette, hogy a rendőrkapitány, főszolgabíró, polgármester, alispán legtöbbször meg sem hallgatta őket. Laikusok (Írnokok, gyakornokok, szolgabírák, aljegyzők) kellő szaktudás nélkül bíráltak el közegészségi ügyeket és fogalmaztak intézkedéseket. Nem csoda, hogy az egészségügyi közigazgatási eljárás alig állott egyébből, mint rendeleteknek kiadásából és jelentések készítéséből. A hatékonyabb közegészségügyi szolgálat fékje volt az is, hogy a tisztifőorvosok, járási, városi, városi kerületi orvosok takarékosságból gyakran előadói teendőket voltak kénytelenek végezni. Nem juthatott így elég idő egészségügyi feladataik jó ellátására. Az erre fordítható időt jelentősen csökkentette az is, hogy fizetésük aránylagos csekély volta miatt magángyakorlatot is folytatniok kellett. Ez viszont gyakran összeütközött a saját egyéni és a közösség érdekei8 Orvostörténeti Közi. 113