Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 234-237. (Budapest, 2016)
KÖZLEMÉNYEK - Kapronczay Károly: Adatok a hazai orvosképzésben résztvevő zsidó hallgatókról a 18/20. században
78 Comm, de Hist. Artis Med. 234-237 (2016) működött Erdélyben: így Leon Siaan is. Őt I. Rákóczi György 1639 körül hívta udvarába, korábban Konstantinápolyban praktizált. Az erdélyi udvarban megkeresztelkedett, felvette a Valerius Dávid nevet, később a sárospataki iskola bölcselet tanára lett. III. Zsigmond lengyel király zsidó udvari orvosát, Eleázárt hívták a beteg Bocskai István fejedelemhez, de már nem tudott a fejedelmen segíteni. A felvilágosult abszolutizmus korában, a porosz királyság, az orosz cárság és a Habsburg korona országaiban az államhatalom, felismerve Nyugat Európában a hatalomra törekvő polgárság eszméinek rájuk nézve veszélyes voltát, felülről hozott reformokkal kívánták rendezni saját államaik belső viszonyait, a hatalom bástyái közé emelték a művelődés, a gazdaság és a közegészségügy irányítását. Az utóbbi terület megkövetelte az orvosellátást, a közegészség- ügy szerkezetének kiépítését, a kórházügy fejlesztését, a járványok leküzdését. Az 1770. évi magyar közegészségügyi törvény előírta a lakosság kötelező - területi alapon elosztott - orvos- és vizsgázott sebészekkel való ellátását. A felmérések szerint a magyar korona területén 100 fő alatt volt a képzett szakember. Hiába kötelezték a vármegyéket, és a városokat, „orvos tartásra”, alig volt jelentkező. Az orvosi-sebészi pálya szabad foglalkozásnak számított, a korabeli közigazgatási jog szerint egy orvos letelepedését a helyi hatóságnak kellett engedélyezni, amely ezen foglalkozások gyakorlóinak könnyen megadta az engedélyt, mégha azok zsidók voltak is. A zsidó orvosok-sebészek gyakorlatát sok tiltó szabály - pld. keresztényeket nem gyógyíthattak - nehezítette, de betegség esetén mégis maga a beteg döntött, hogy igényt tart e a segítségükre. A képesítés megszerzése továbbra is nehézségekbe ütközött, hiszen az egyetemeken a felekezeti türelmetlenség volt a jellemző. Katolikus egyetemeken - ilyen volt Bécs, Krakkó, a francia és itáliai egyetemek - protestánsoknak ugyan engedélyezték a tanulmányokat, de az oklevél megszerzése már akadályokba ütközött. Ugyanis az avatási eskü szövegét - a szeplőtelen fogantatásra, az összes szentekre való eskü - a protestánsok nem fogadták el, az avatási szertartás nélkül pedig nem kapták kézhez oklevelüket. Ugyanez érvényes volt a protestáns egyetemeken is a katolikusok vonatkozásában. A zsidó hitet vallóknak még nehezebb volt a helyzetük, mert számukra egyik eskütételi forma sem volt megoldás. Ennek ellenére a betegellátás igényelte munkájukat, főleg az ortodox zsidók lakta településeken. A 17. század végén a paduai egyetemen éltek azzal a formával, hogy a zsidó orvosjelölt a város képviselője és az egyetem négy dékánja előtt tett szakmai fogadalmat, így kaphatott orvosi diplomát. 1721-ben a prágai egyetem orvosi karán is engedélyezték a zsidó hallgatók tanulmányait, elsősorban a hároméves sebészképzésben, később a bábatanfolyamon is. A prágai egyetemen nem a felekezeti ellentétek okoztak feszültséget, hiszen a katolikusok mellett a huszita keresztények, a különböző protestáns felekezetek is jelen voltak, de az igazi ellentétet a cseh-német viszály okozta. II. József császár 1781-ben a türelmi rendeletével kimondta a „sine religionis discrime” elvet, majd 1782. január 21-én kelt „legfelsőbb elhatározásában” engedélyezte, hogy a „kiváló tehetségű zsidók is megkaphassák a jogi és orvosi doktorátusi”, amely megnyitotta a zsidó hallgatók előtt az orvosi és sebészi tanulmányok folytatásának kapuit. Ezzel a lehetőséggel elsőnek az óbudai születésű Oesterreicher Manes József élt, aki már 1780. február 3-án és 5-én letette az összes orvosi szigorlatát, avatási értekezését benyújtotta, csupán a végső formaság hiányzott, de végül „az egyetem kancellárja és négy kari dékán jelenlétében a saját hitvallása szerint módosított eskü mellett doktorrá avattak. ”
