Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 234-237. (Budapest, 2016)
A FISCHER JAKAB EMLÉKÜLÉS ANYAGA - Kapronczay Károly: Ideg- és elmegyógyászat Magyarországon a 19/20. század fordulóján
128 Comm, de Hist. Artis Med. 234-237 (2016) Krafft-Ebing alapvető elmekórtani munkáit. Schwartzer Ottó luxus intézetté alakította intézetét, majd 1909-ben egy Alapítványnak engedte át a fenntartást. Ezen intézet lényegében 1942-ben szűnt meg, betegágainak száma akkor 300 körül mozgott. A két intézmény nem azonos, hiszen Schwartzer Ferenc soha nem adta fel saját gyógyintézetét, sőt nem is pályázott az Országos Tébolyda vezetésére, ahol a későbbiekben egykori tanítványai töltötték be a vezető tisztségeket. A két intézmény abban a történeti szakaszban született, amikor a rendkívüli kórházhiányon a kormányzat rendeleti úton kívánt segíteni, ezért szívesen vette a magán kórházak (gyógyintézmények) alapítását, amelyek működését anyagilag is segítette. Rendeletek nyomán kórházakat alapított, ennek legjobb példája az elmegyógyintézetek szervezése (1863, Nagyszeben) és a budai Országos Tébolyda. Ez a folyamat nem állt meg a kiegyezés után sem, de ekkortól a rendeleti eljárást felváltotta az országgyűlésen elfogadott törvény, amit a kormány beterjesztése után a képviselők szavazati többsége döntött el. így határoztak 1881 -ben is, amikor megalapították az Angyalföldi Tébolydát. Az előzményekhez tartozott, hogy a lipótmezei elmegyógyintézetben az 1870-es évek elején - bár az ágyszámot 500-ra bővítették - túlzsúfoltság mutatkozott. Az országos gondokat csak súlyosbította, hogy az 1871. évi országos népszámlálás 12 ezer gyógyíthatatlan és közveszélyes elmebeteget talált, de ezek 10 %-át sem tudták intézetben elhelyezni. E kérdéssel a képviselőház is foglalkozott, és az elmegyógyintézetek „telepítvényi rendszerére” tettek javaslatot a belügyminiszternek. 1873 áprilisában „bizottmányi ülést” hívtak össze, ahol az elmegyógyintézetek láncolatára tettek javaslatot. Budapest részéről javasolták, hogy Pólya József (1802-1873) 1841-ben megnyitott „Őrjintézetének” keretén belül emeljenek újabb tébolydát. Az intézmény területét a főváros 1877-ben megvásárolta, Weber Antal mérnököt megbízta a tervek elkészítésére. A kormány állami sorsjegyet adott ki az anyagi alapok megteremtésére. Az építkezések hamarosan megkezdődtek, 1881-ben már befejezéshez közeledett építkezés, amikor a környezet közegészségügyi véleményezésére Fodor Józsefet (1843-1901) kérték fel. O a környék állandóan nedves talaja, a tocsogókkal teli Városliget ezen részét kórház működtetésére alkalmatlannak minősítette, hasonlóan elfogadhatatlannak tartotta az épület kaszárnya jellegét, a rossz világítási és szellőztetési lehetőségeket. Mindezen semmit nem változtattak, sőt az építkezés befejezése előtt Lechner Károly (1850-1922) kinevezett igazgató beköltözött az épületbe, megkezdte a berendezés felszerelését, más intézményekből a betegek átszállítását. Először Pozsonyból, majd a Lipótmezőről - katonai segítséggel - szállítottak át betegeket, az ágyszám 250 volt. Az intézmény 1924-ben felvehette az Ideg- és Elmegyógyintézet nevet, ágyszáma megközelítette a 700-at, amikor a Lipótmezőn a befogadható betegek létszáma egy ezer volt. Lényegében a két intézményben hasonló színvonalú szakmai munka folyt, a kórházi jelleg kiemelése mellett jelentős szerepet kapott a munkaterápia, a családi környezetbe való visz- szahelyezés lehetőségének orvosi előkészítése. Mindamellett a két intézmény között hamarosan működési különbségek mutatkoztak: alapításuk idején a szervezők nyugodt természeti környezetet választottak, ezért került mindkét intézmény a lakott várostól távolabbra, egyik a budai hegyek közé, a másik a Városliget közelében, amely az 1870-es években ugyancsak messze esett Pest belvárosától. Viszont a kiegyezés után megindult gyors iparosodás ezt a vidéket is elérte, néhány év alatt az Angyalföldi Tébolyda a sűrűn lakott és gyárvárosi környezetbe került. Ezért is történt meg a 20. század közepén a „profilváltás”, a közkórházzá való átszervezése.
