Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 234-237. (Budapest, 2016)
A FISCHER JAKAB EMLÉKÜLÉS ANYAGA - Kapronczay Károly: Ideg- és elmegyógyászat Magyarországon a 19/20. század fordulóján
A Fischer Jakab emlékülés anyaga 129 Az állam és a társadalom szemléletének megváltozását jelenti, hogy hazánkban az első elmeügyi jogalkotás az 1876. évi XIV. törvény 71. §. volt. Ez intézkedett „a közbiztonságra veszélyes elmebetegek tébolydába helyezéséről, ápolása illetve eltartása céljából”. E törvény továbbra is tükrözi az elmebetegekkel szembeni hagyományos antihumánus, elkülönítő magatartást. A társadalom „védelme” érdekében zárta el a közrendre elmetevékenységük zavara következtében veszélyt jelentő” személyeket. A törvény nem tett különbséget a gyógyíthatatlan és gyógyítható betegek között, a „veszély” kritériumát sem írta körül. Igaz, hogy a pszichiátriai gyógyítás vonatkozásában még nem tudott egyetlen pozitívumot sem felmutatni, inkább a „biztonságos őrzésen” volt a hangsúly. Tény, hogy ekkor már ismeretes volt Christian Friedrich Wilhelm Roller (1802-1878) német elmegyógyász elve, hogy a társas kapcsolatoknak megbékítő ereje van. Az orvosi közvélemény mégis azt vallotta, hogy az elmebetegeket ki kell vonni a számára ártalmat jelentő társas kapcsolatok hálózatából, izolálni kell. A magánzárkák létesítése e tétel szerint tudományos megalapozottságot kapott. Hazai szemléletünk liberalizálásának fontos állomása az 1912. évi VIII. törvény (az 1876. évi XIV. c. módosítása), amely már nemcsak az intézetbe történő „ideiglenes felvétel” és a „végleges befogadás” között tesz különbséget, de bevezeti a bírósági ellenőrzés rendszerét, amely a felvételt nyert betegek személyi szabadságának korlátozására vonatkozó jogi és orvosi felülbírálás lehetőségét is biztosítja. Ugyancsak ez a törvény tesz ajánlást arra, hogy a megyei és városi kórházak szervezzenek „elme- és idegosztályokat”, egy adott területen lássák el az ápolás és betegellátás feladatait. Ezek kialakítására az állam vállalt anyagi felelősséget. Ez részben valósult meg, mert amire elkészültek a tervezetek, anyagi felmérések, kitört az első világháború és alapvetően megváltoztatta az elképzeléseket. A századforduló évtizedeiben valóban jelentős fejlődésen ment át az elmebeteg gondozás infrastruktúrája, stabil kórházi szakember közösségek formálódtak ki, a tudományos kutatás feltételei az egyetemi klinikákon teremtődtek meg. A Laufenauer Károly (1848-1901) nevével fémjelzett neuromorfológiai, neuropatomorfológiai irányzat a 20. század elején már széles nemzetközi visszhangot és elismertséget váltott ki, Legismertebb egyénisége Schaffer Károly (1864-1939) lett, aki Laufenauer tanítványként a lyssáról irt tanulmányával /1888/ felhívta magára a szakmai fórumok figyelmét. Céltudatos kutató, kiváló kritikai készsége alkalmassá tették a magyar neurológiai iskola vezetésére. Tanítványai közül kiemelkedett Miskolczy Dezső, Sántha Kálmán, Lehoczky Tibor, Környey István, Horányi Béla, Angyal Lajos, hogy csak a legkiválóbbakat említsük, többük egyetemi tanár és akadémikus is lett. Az idegszövettani vizsgálatok nem korlátozódtak a Schaffer-iskolára, az experimentális klinikai kutatás legkiemelkedőbb képviselője Ranschburg Pál (1870-1945) volt, aki szintén Laufenauer mellett kezdte munkásságát még az 1890-es években. Őt tekinthetjük a hazai orvosi pszichológia és pszichopatológia megalapozójának. Közvetlenül az első világháború előtt ismerte meg a magyar orvosi szakma Ferenczi Sándor (1873-1933) nevét, amikor 1912-ben magyarra fordítva megjelentette Freud Worchesterben tartott előadásait. Ferenczi Sándor lett a freudizmus, a pszichoanalízis első magyar interpretá- tora. A pszichonalizist számos kritika érte, talán a leghevesebb viták közepette Schaffer mondta ki a Freud által képviselt új irányzat feletti értékelést: „ ...a megismerésnek erősen enyhítő hatása van a lelki jelenségekre, de öreg hiba egyetlen pszichoterápiás eljárásban az egyedüli célhoz vezető gyógyeszközt látni. Ma, ha az orvosnak valahol eklektikusnak kell lennie, úgy a végtelen egyéni változatokban jelentkező pszichés bántalmakkal szemben kell annak lennie.”
