Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 230-233. (Budapest, 2015)
KÖZLEMÉNYEK - Kapronczay Károly: Az állami egészségügy formái a balkáni országokban a 18-19. században
64 Comm, de Hist. Artis Med. 230-233 (2015) segédje látta el ezt a feladatot. Ez a felépítés semmiképpen nem hasonlított a közép európai gyakorlathoz. Valóban alapjaiban kellett ezt a szakterületet megteremteni. 1899-ben kiadták az első bolgár gyógyszerkönyvet, 1892-ben megalakult a Bolgár Gyógyszerészeti Társaság, bár itt is ki kell emelni, hogy a gyógyszerészek társasági élete csak követte az orvostársadalom hasonló törekvéseit. 1883-ban a várnai Bolgár Orvosi Társaság felvetette az egységes országos orvosi társaság gondolatát, amely szervező munka 1899-ig tartott. Gondot jelentett, hogy a területi jellegű orvosi társaságok nem akarták feladni függetlenségüket, illetve az egységes orvosi társaságon belül is őrizni kívánták „kiváltságaikat”. 1900-ban a szófiai Orvostársaság a fővárosban összehívta valamennyi bolgár orvosi társaságot, ahol hosszas tárgyalások (alkudozások) után megalakult a Bolgár Orvosszövetség, amelyen belül a helyi társaságok megtartották autonómiájukat. A második országos gyűlésen (1902) elfogadták a tizenkét tagtársaság alapszabályzatait. Az ezt követő, évente megtartott országos gyűléseken megtárgyalták a megvalósítandó országos közegészségügyi programokat, véleményezték a kormány tervezeteit, illetve javaslatot tettek az ország vezetésének. A lassú fejlődést megtörték a Balkán-háborúk eseményei, majd az első világháborúba történt bekapcsolódás gondjai. Természetesen ekkor a katonaegészségügy került előtérbe, a háború végén - a súlyos vereségek mellett - gazdasági gondokkal is meg kellett küzdeni. Ekkor sikerült a négy bolgár orvosi iskolát egyetemi rangra emelni, Szófia, Plovdiv, Várna és Tnovó orvosképzése megkapta a doktoravatási jogot. Emellett jelentős összegeket áldoztak a betegségmegelőzésre és az intézményrendszer fejlesztésére.4 A délszláv államok sajátos fejlődése A délszláv nemzetek közül talán a legsajátosabb történelmi múltja a szerbeknek van. A nagy török támadások elsősorban a keleti keresztény szerb királyságot érték, lassan elvesztve területeiket - hasonlóan a bolgárokhoz - betagolódtak az Oszmán Birodalomba. Ez legmarkánsabban Boszniában játszódott le, ahol a lakosság jelentős része felvette az iszlámvallást is. A szerb vidékekről a 15. századtól jelentékeny tömegek menekültek a magyar királyság területére, jelentős létszámban telepedtek le a Duna-mentén és a déli területeken. A menekült szerbek végleg elvesztették reményüket a hazatérésre, tartósan megtelepedtek, megkezdték saját szerb egyházuk megszervezését, amely nemcsak a nemzeti mozgalmak irányítója lett, hanem innen került ki a szerb értelmiség legjava is. Az ismétlődő török támadások miatt nagy létszámú katolikus horvát lakosság húzódott fel a Dunántúl nyugati megyéibe, egy etnikailag jól elkülönült „félholdszerü” település-sá- vot képeztek. Ez a horvát lakosság könnyen illeszkedett a magyar társadalomba, nem vívott vallási küzdelmet - mint az ortodox szerb egyház - a római katolikus papsággal szemben. Ellentétes képet mutatott a nemzeti öntudat ébredésének időszakában a horvát és a szerb magatartás formálódása: a Monarchia területén élő szerb értelmiség nemzeti öntudatát a vallás, tudását részben az egyházuk által fenntartott alap és középfokú iskolák adták, míg felsőfokú képzettségét a magyar és a bécsi egyetem. Ez volt tapasztalható a horvátoknál is, értelmiségük Bécsben, Grazban és Pesten szerezte oklevelét. Figyelemre méltó, hogy 1701-1800 kö4 Aposztolov, Miladin: Istotrija na medicinata. Szófia, Medicina, 1984. Dzsakov, Sz T: Is torija na medicinata. Szófia, 1932. Kratka bolgarszka enciklopedija. Szófia, 1964-1967.
