Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 230-233. (Budapest, 2015)
KÖZLEMÉNYEK - Kapronczay Károly: Az állami egészségügy formái a balkáni országokban a 18-19. században
KÖZLEMÉNYEK AZ ÁLLAMI EGÉSZSÉGÜGY FORMÁI A BALKÁNI ORSZÁGOKBAN A 18-19. SZÁZADBAN KAPRONCZAY KÁROLY A Balkán-félsziget északi, középső és nyugati vidékén élő délszláv és más népek (románok, görögök, albánok) története, gazdasága, vallása és műveltsége lassan másfél évezred óta rendkívül színes, magán hordozza azokat az ellentmondásokat, amelyek ma is jellemzik a Balkán e térségét. Napjainkban is élesen kirajzolódnak a katolikus, a pravoszláv és muszlim kultúra gyökerei, amelyek meghatározták a különböző itt élő népek nemzeti önérzetét, okai lettek a lakosság etnikai ellentéteinek, viharos összecsapásainak. Valamennyi itt élő nép saját történelemmel rendelkezik, amelyben mégis közös, hogy majd fél évezredet török uralom alatt éltek, amely alól nem egyszerre, hanem fokozatosan, majd kétszáz év során szabadultak fel. A török uralom szétzúzta az egyes államok hivatalos igazgatási rendszerét, az adott területen élőket gazdaságilag kihasználta, bár a leigázott népeket - a felkeléseket és nyílt ellenállásokat nem számítva - nem semmisítette meg. Az is természetes volt, hogy közömbösséget tanúsított a keresztény vallásokkal szemben, és bár minden eszközzel segítette az iszlám jelenlétét, soha senkit nem kényszerített ahhoz való csatlakozását. Az iszlám hatalom és a keresztény lakosság egymástól elkülönült világot jelentett, a két kultúra között senki nem igyekezett összekötő hidat emelni. Az egyre világosabbá vált, hogy a hatalmas területet birtokló, három kontinensre kiterjedő Oszmán Birodalom a 17-18. század fordulóján már nehezen kormányozható „lomha állam” lett, amelyből hiányoztak azok a gazdasági és társadalmi ösztönző erők, amelyek Európát felemelték és folyamatosan megújították. A „török veszély” valóban mindig katonai túlerőt jelentett, amely a meghódított területeket úgy kebelezte be, hogy folyamatosan felélte és elsilányította. Az Oszmán Birodalom gyengülése elsőnek a peremvidékeken mutatkozott meg, amikor a meghódított egykori országok népei lázadoznak, európai segítséggel (vagy a nélkül) a nemzeti önállóságért harcot indítottak. Számukra a fejlődés példája az európai modell lett. Az Oszmán Birodalom hanyatlását a hatalmas távolságok is sietették, amely a központi hatalom „centrifugális” erejét egyre inkább centripetálissá alakítottá át, hatalmas területek (például Egyiptom) szinte csak formálissá tették viszonyukat Isztambullal. Ez a sors várt az Oszmán Birodalom európai részeire is. Az Oszmán Birodalom gazdasági lemaradása egyre látványosabbá vált, elsősorban azokon a határterületeken, amelyek közvetlenebbül érintkeztek európai országokkal. A 17-18. században, a kisebb népek nemzeti öntudatra ébredésének időszakában, Nyugat-Európában a polgárság szervezett küzdelmet indított a hatalom megszerzéséért, míg Európa középső és keleti országaiban az abszolút hatalommal rendelkező uralkodók - éppen a hatalom megtartása érdekében - jelentős reformokat hajtottak végre. Mindez hatással volt az Oszmán Birodalom európai területein élő nemzeteire is. Ezeknek a népeknek nemhogy fejlett polgárságuk, de a nemzeti mozgalmakban meghatározó szerepet játszó erős nemességük sem
