Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Az újkori orvostudomány barokk kezdetei
BIRTALAN Győző: Az újkori orvostudomány barokk kezdetei 31 ha elszigetelik őket, elvégezhetik azt a munkát, amelyre Descartes szerint csak az egésszel való kapcsolatuk teszi őket alkalmassá. ” Haller az 1740-es évektől rendszeresen foglalkozott anatómiai és az „anatómia animata" szellemében végzett élettani kutatásokkal. A klasszikus bonctan több terminusa is a nevéhez kötődik (arcus lumbo-costalis diaphragmatis Halleri, circulus vasculosus nervi optici Halleri, rete testis Halleri). Behatóan tanulmányozta a vérkeringés fizikáját. Számításokat végzett a szív mechanikai munkájáról. Megállapította a kollaterális keringés jelentőségét a vérellátásban. Kísérletileg bizonyította, hogy normális körülmények között a pleuraűr nem tartalmaz levegőt. Több évtizedes kutatómunkájának eredményeként két változatban megírta az újkori orvosi élettan összefoglalását. Témaköre kiterjedt a fogamzástól a halál bekövetkeztéig. Idézzük, hogyan írta le a meghalás folyamatát. Ebből nem csupán tudományos szemléletéről alkothatunk fogalmat, de barokk vallásosságáról is. „A halál akkor következik be, amikor a szív elvesztette inger élhetőségét. A szív megállásakor még megengedhető a remény, hogy újból mozgásba jön. Egyes részek rothadása sem bizonyíték az egész gépezet halála mellett, ennek a kihűlés sem kétségtelen jele. De ha mindez együtt van, fokozódik, merevség következik be, amit a mozdulatlanságtól és a hidegtől sűrűsödött zsír okoz, és, ha ez valamennyi részre kiterjedt, úgy ez a halál kétségtelen bekövetkeztének jele... ” „A lélek az Istentől rendelt helyére jut. mert, hogy a halál által nem pusztul el, kitűnik egy gyakran megfigyelt jelenségből is. Sok haldokló arcán megjelenik egy nagyon derűs, örömteli kifejezés akkor is, amikor testi ereje eltűnt és a vég bekövetkezett. ” Az orvosi élettan első újkori, halleri összefoglalása egy roppant termékeny tudományágazat kiindulópontja lett. E diszciplínába fokozatosan beépültek a modern biofizika és kémia eredményei. Ezen az úton juthattunk el a 19. század számos nagyjelentőségű fiziológiai felfedezéséhez. Az elméleti értékű kutatások sikerei azóta is emelik a klinikai munka hatékonyságát, megalapozzák az orvostudomány haladását. Haller az élő szervezet működését alapjában mechanikailag értelmezte, de ezt a megközelítést a lelki-szellemi aktivitásra vonatkoztatva nem tartotta kielégítőnek. A La Mettrie- féle (1709-1751) ember-gép modellt elutasította, de a természettudós Haliért saját vizsgálatai is meggyőzték arról, hogy Stahl anima-elmélete az életfolyamatok általános érvényű magyarázatára elfogadhatatlan, Mint írta: „A szív mozgása nem az agy, nem is az anima által irányított. Akaratlagosan sem gyorsítása, sem lassítása nem lehetséges. E mozgás az állat kimúlása után a szerv kivételekor is megmarad. ” E probléma tisztázására fogott hozzá két jól meghatározható szervezeti reakció, az ingerlésre és a fájdalomkeltésre adott válaszok vizsgálatához. Az ingerelhetőség (irritabilitas) tanulmányozásával már előtte is foglalkozott Francis Glisson (1597-1677) kiváló angol orvostudós, a rachitis klasszikus leírója. Tőle eredt az a sokáig elfogadott feltevés is, hogy az emberi és állati szervezet elemi része az izomrost. Haller e témakört a rá jellemző alapossággal, átfogóan vizsgálta. Mintegy 400 állatkísérletet végzett. A feltárt testrészeket különböző fizikai, kémiai, elektromos hatásoknak tette ki. Lényegében az idegekkel jól ellátott területeket találta a legérzékenyebbnek, emellett a bőrt és a „bőrszerű” felületeket (hugyutak, hólyag, méh, gyomornyálkahártya).
