Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Az újkori orvostudomány barokk kezdetei
32 Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014) Az ingerelhetőség foka az izomelemek jelenlétével függött össze. Megállapította, hogy az irritabilitas és a sensibilitas többnyire nem párhuzamos. A szív irritabilis, de kevésbé sensibilis, a gyomor igen fájdalom-érzékeny, a belek sokkal kevésbé, de sokkal ingerelhetőbbek. Az ingerelhetőség és az érzékenység jelenségének halleri tanulmányozása és az eredmények közzététele rendkívüli érdeklődést keltett, mind szakmai, mind pedig laikus körökben. Metodikai vitákat, utánvizsgálatokat, sokféle kérdésfeltevést provokált. Felelevenítette új, tágabb értelmezésben a mechanikus és a vitalis szemlélet ellentétének konfliktusát az élő szervezet működésének magyarázatában. Ez a máig lezáratlan dichotómia azonban termékenyítőén is hatott a tudományos igényű kutatásokra. Előmozdította, objektívabbá tette a tárgyilagosságra törekvő tudósok munkáját, akik azt akarták tisztázni, hogy milyen életjelenséget lehet egyértelműen fizikailag vagy kémiailag leírni és mit nem. Az ingerelhetőség fogalma tartósan beépült a pszichiátriába és a pszichológiába. Voltak, akik az ingerhatásokra való különböző reakciókból kóroktani elméleteket konstruáltak. Ezek közül néhány átmenetileg igen népszerűvé vált. (Cullen, John Brown, Rasori, Broussais stb.). Az irritabilitás problematikája azonban a későbbi időszakban, más összefüggésekben, ismételten felmerült. A bakteriológiai érában a fertőzésre való hajlam a „diszpozíció” fogalma alatt a szervezeti reagálás mikéntjét értették. Ez a kérdés foglalkoztatta az immunológia és az allergológia szakembereit is. Az ingerterápiák nagy divatjának korszakában a szervezet reagáló képességét igyekeztek javítani edzéssel, természeti kúrákkal, fehérje- és saját vér-injekciókkal, stb.. Selye János (1907-1982) stressz-elmélete a 20. század második felében szintén az ingerválaszok mechanizmusáról szólt. Kórbonctani vizsgálatokat a megelőző századokban is végeztek, de összefoglaló, rendszerező célzattal a francia Théophile Bonét (1620-1689) jelentetett meg egy ilyen munkát 1679-ben Sepulchretum anatomicum címmel Ebben gazdag kazuisztikai anyagot feldolgozva ismertette, tetőtől talpig haladva a szervek és a szervrendszerek patológiai elváltozásait. Ezt a monográfiát Giovanni Battista Morgagni (1682-1771) is felhasználta az 1761-ben megjelent klasszikus alapművében (De sedibus et causis morborum), bár sűrűn kifogásolta Bonét dokumentációinak pontatlanságait és terminológiai zavarosságait. Francois Boissier de Sauvages (1706-1767) francia orvos, Sydenham hatására elkészítette Nouvelles Classes des maladies című munkáját, amelyben a növénytani rendszerezés elvei szerint megpróbálkozott a betegségek osztályozásával. Az 1763-ban megjelent publikáció inspirálta a nagy orvos-botanikus, Carl Linnét (1707-1778) a hasonló célzatú Genera morborum megírására. Hosszabb távon egyik alkotás sem vált népszerűvé. A noszológiai osztályozás azóta is sokféle szempontból történik, és valamennyi megoldás kritizálható. A barokk ember szeretett tudóskodni, nagy összefüggésekben filozofálni, szenvedélyesen vitatkozni, de abban a világban igen jól érezték magukat a homo faberek is. Múzeumainkban megcsodálhatjuk, milyen műgonddal konstruálták, díszítették szerszámaikat, felszerelésüket, öltözéküket, fegyvereiket. Hasonló igényességgel készültek a korabeli orvosi műszerek is. Ez a színvonal persze szorosan összefüggött a manuális orvosi technikák fejlődésével. Jellemző a korszak mentalitására, hogy XIV. Lajos a rajta elvégzendő sipolymütét előtt tanácskozott a sebésszel a műszerekről és az alkalmazandó technikáról.
