Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Az újkori orvostudomány barokk kezdetei
BÍRTÁL AN Győző: Az újkori orvostudomány barokk kezdetei 27 A heroikus erőfeszítések kudarcainak e keserű ironikus vallomásához hozzáfűzhetjük, hogy Sydenham egyik legkedveltebb olvasmánya Cervantes Don Quijote-ja volt. A korszak tudományos rendszerező beállítottságának értelmezhetjük Sydenham azon törekvését, hogy a betegségeket, mint természeti produktumokat tekintette. A korabeli medicina egyik hibájaként rótta fel, hogy ezeket egyedi esetlegességükben fogják fel, nem önálló entitásként határozzák meg. Az ő irodalmi hagyatékából klasszikus értékű betegségleírások maradtak az utókorra (vörheny, kanyaró, himlő, vitustánc). Azt is gondosan regisztrálta, hogy a kórképek melyik esztendőben, évszakban, milyen klimatikus, időjárási körülmények között manifesztálódtak. Megfordult a fejében a betegségek botanikai rendszerezésű osztályozásának lehetősége, amivel később többen is próbálkoztak. Sydenham a betegségek kialakulásának közvetlen okait kereste, a távoli összefüggések spekulációitól idegenkedett, ízig, vérig klinikusként fogta fel hivatását, szakmai állásfoglalásokban csak a gyógyító orvos autonóm pozícióját tartotta illetékesnek. Ezt hitelesíti az alábbi idézet: „A legfőbb jó szempontjából messze előnyösebb, ha nem mint filozófus, hanem mint orvos viseljük magunkat. Mert ugyan ki választotta volna Cartesiust házi orvosává, azért mert subtilis filozófus volt?" Sydenham roppant igényes empirista, racionális orvosi művészete évtizedekre iránymutató volt nem csak az angol, de az egész európai orvoslás számára. Hermannus Boerhaave (1668-1738) mélységesen tisztelte Sydenham orvosi teljesítményét, de nem követte annak egyoldalú neohippokratizmusát. O szilárdan a jatromechanika szemléletében értelmezte a szervezet működését és kórtani történéseit. A mechanikai fizika alapvetően befolyásolta a korabeli tudományos gondolkodást. A matematikai - geometriai bizonyítások és következtetések biztonságot sugalltak. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a bio-pathológiai jelenségeket is ennek megfelelően értelmezzék. A kemiatriát Boerhaave már nem becsülte ennyire egyértelműen. Elfogadta az orvoskémiai kutatások létjogosultságát és megállapította, hogy a vegytan „a megfigyelések és vizsgálati módszerek egész sorát szolgáltatja a medicinának” [...] „De arra semmi esetben nem képes, hogy szigorú szabályokat diktáljon, adatokat, amelyekből további következtetéseket lehet levonni.” E probléma megítélését jellemzi, hogy a korszak kiemelkedő angol vegyésze, Robert Boyle (1627-1691) a vegyi folyamatokat az anyagrészecskék kapcsolódásának különböző kombinációival („fizikokémiailag”) magyarázta. Ezt a modellt tartotta a „legelegánsabb- nak.” Ernst Georg Stahl (1660-1734) a nagyhírű orvos-kémikus, az égés flogiszton elméletének kidolgozója sem tartotta megfelelőnek a kemiatriát a szervezeti működések magyarázatában. Mindez érthető, ha meggondoljuk, hogy még nagyon hosszú út vezetett a modern bio-, és pathokémiai kutatások felfedezéséig. A nagy Justus Liebig (1803-1873) csak 1842-ben írhatta le korszakos jelentőségű Die organische Chemie in ihrer Anwendung auf Physiologie und Pathologie című művében: „Az állati melegnek nincs más eredete, mint a vegyi jellegű. A légzés termékei, a szénsav és a vízgőz a kilégzéssel, a nitrogén tartalmúaké a vizelettel és az izzadtsággal távoznak. ” Boerhaave egy „machina nervosa” modellben gondolkodott, amelyet Thomas Willis (1621-1675) angol orvostudós feltételezése szerint, az idegfonatokban áramló „spiritus animales”-t tartalmazó nedv működtet. Boerhaave ugyanakkor a betegségek lefolyását,
