Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)

TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Az újkori orvostudomány barokk kezdetei

26

Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014)

Munkamódszerének illusztrálására idézzük fel, hogyan adta elő a skarlát megfelelő kezelési sémáját:

,,E betegség, szerintem, nem több és nem kevesebb, mint a vér mérsékelt pezsgése (effervescentia), mely az elmúlt nyár melegéből maradt vissza, vagy valamely más okból keletkezett. De hogyan érhető el, hogyan lehetséges a habzás (despumatio) mentesítése és hogy az ártalmas anyag a bőr pórusain át távozzon? Ilyen esetben tartózkodó vagyok mind a vérlebocsátás, mind a klystir tekintetében.

Úgy vélem, e beavatkozások által egy hirtelen változást (revulsio) idézünk elő, az ellentétes részek túlságos közelségben keverednek és így akadályozzák a Természet saját mozgását. Ugyanakkor a szíverősítők alkalmazásában is óvatos vagyok. Általuk a vér fokozott izgalma váltható ki. Ezáltal nem lesz lehetőség, hogy az összekeveredett részek szabályszerűen, egyenletesen elkülönüljenek.

Elegendőnek tartom, hogy a beteg nem fogyaszthat állati eledelt, erjesztett italokat, nem szükséges mindig a szobában tartózkodni, ágyban feküdnie. Amikor a hámlás befejeződött, a tünetek lezajlottak, megfontolandónak gondolok egy purgálást valamilyen enyhe hashajtóval, az életkor és erőnlét figyelembe vételével.

Ezen egyszerű és természetes kezeléssel ez az enyhe betegség (aligha nevezhetjük többnek) eloszlik zavar és veszély nélkül. Ezzel szemben, ha túlkezeljük a beteget, az ágyba kényszerítve, vagy szíverősítőkkel és egyéb felesleges, kiokoskodott gyógyszerekkel elárasztva, a kórság súlyosbodhat és a beteg az orvos által hal meg.”

Az idézett fejtegetésből is kitűnik, hogy Sydenham milyen komolyan vette az időfaktor jelentőségét. Ebből az is következett, hogy ami a betegség kezdetén javasolt, az a későbbi szakaszban káros, veszélyes lehet.

Jól példázza ezt az összefüggést az a tanulmány, amit Sydenham a korszak nagy gyógyszerújdonságáról, a kína-kéregről írt.

Ez a téma azért is fontos volt, mert a szer bevételekor néhány haláleset is előfordult. Saját és mások tapasztalatai nyomán Sydenham azt állapította meg, hogy a hatás elsősorban e gyógyszerelés időbeosztásától függ. A hiba azáltal történt, hogy a szert a lázrohamot közvetlenül megelőző időpontban vették be. A kína-kéreg ebben az esetben megakadályozta a felhalmozódott romlott anyagok távozását, ennek tudható be a fatális következmény.

Éppen ellenkező, egyértelműen jó gyógyhatást érünk el, ha a gyógyszerelés a lázroham lezajlása után történik. Ezt a ritmust kell követni a továbbiakban is, a megfelelő időköz betartásával, mindaddig, amíg a beteg meggyógyul.

Sydenham a maga gyakorlatából azt szűrte le, hogy a betegségek egyharmada krónikus formában zajlik. Értelmezése szerint ilyenkor a romlott anyagok tartósan befészkelték magukat a szervezetbe. Keveredésük megfelelő szétfőzése, kiürülése nem megy végbe. Hiába próbálkoztak ilyen esetekben az orvosok sokféle diétával, fizikoterápiákkal és egyéb módszerekkel. Az ilyen típusú betegségek kezelése Sydenham számára is kudarccal járt.

Ráadásul ő maga is egy ilyen krónikus kórságtól, a köszvénytől szenvedett, melynek visszatérő fájdalmas exacerbatióit nem tudta elkerülni. Erről egy helyen így írt:

,, Kétségkívül mindenki azt gondolja majd, hogy az általam tárgyalt betegség vagy igen sötét és rejtett természetű, vagy én, aki immár 34 éve küszködöm vele, igen gyenge és tompa értelemmel rendelkezem, minthogy a betegségről gyűjtött megfigyeléseim oly keveset értek, hogy magamat gyógyítani nem vagyok képes. ”