Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Az újkori orvostudomány barokk kezdetei
AZ ÚJKORI ORVOSTUDOMÁNY BAROKK KEZDETEI BÍRTA LAN GYŐZŐ „ Mechanices in Medicina usum esse summum,necessitatem maximam.” (Boerhaave) Vekerdi László írta a Tudás és tudomány (1973) c. tanulmányában: ,,A 17. századi „ tudományos forradalom”, akár másfél évszázaddal később az „ipari forradalom”, egyszeri jelenség, aminek máskor legföljebb a küszöbéig jutottak el, s átlépniük nem sikerült, helyesebben nem is akarták, eszükbe sem jutott, noha nem egy helyütt, például Kínában sokkal több tudást - még szigorúan természettudományos - technológiai tudást is halmoztak föl, mint amennyivel a 17. századi „tudományos forradalom” startolt.” Az azóta eltelt évszázadok eseményei bizonyították, hogy e forradalom következményeként kibontakozott modern tudományok roppant történelmi változásokat generáltak. Teljesen indokolt, hogy e fejlődési folyamatot orvostörténeti szempontból is tanulmányozzuk. A gyakorlatra irányuló tudományosság igénye a 17. században terjedt el és vált meghatározóvá az európai medicinában. E progresszió részeként tekinthetjük a mind differenciáltabban folyó anatómiai kutatásokat, a szakosodó természettudományos felfedezések eredményeinek adaptációját, a jatrofizikai, - kémiai, - matematikai irányzatok kialakulását, testszövetek és nedvek mikroszkopikus vizsgálatait. Thomas Sydenham (1624-1689) londoni orvos, akinek az életművével itt elsőként kell foglalkoznunk, arról volt nevezetes, hogy szakmai irányultsága nem kapcsolódott a fentemlített „segédtudományokhoz” és elméletekhez. Nem látta hasznukat az orvosi munka szempontjából. Más kérdés, hogy ő sem nélkülözhetett kiindulópontként egy kórtani modellt. Sydenham az antik humoralpathológia hipotézisét fogadta el, mely szerint az egészséget a szervezetben felgyűlt, vagy valamilyen módon oda került romlott anyagok veszélyeztetik. Eltávolításukra az élő testben munkálkodó regeneratív erő a „Physis” láncreakciót indít be. A gyógyulás útja az így serkentett kiválasztás, kiürülés, a szervezet tehermentesítése. Ezt a reagálást a vérben keringő „spiritusok” is segítik. Elégtelenségük esetén, stimuláló szerek javasoltak. Sydenham gyakorlati orvosi gondolkodása elsősorban a kórlefolyás dramaturgiájára összpontosított. A praxisában megfordult paciensek kétharmada valamilyen akutan lezajló lázas betegségben szenvedett. E kórlefolyások gondos elemzéséből, követéséből következtette a célzott terápiás teendőit. Stratégiája a szervezet öngyógyító „kifőzési” lázreakciójához próbált igazodni, tekintetbe véve a beteg individuális sajátságait (nem, kor, alkat, általános állapot, stb.) is.
