Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Kapronczay Károly: Mozgalmas két évtized. Az Orvostörténeti Könyvtár megalakulása és története
256 Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014) Az Országos Orvostörténeti Könyvtár első „nyugati” kapcsolata 1952 januárjában épült ki Bartók Imre egyetemi magántanár, a hazai szemészettörténeti kutatások jeles képviselőjének közvetítésével a Délafrikai Köztársaságban élő dr. N. Finn - az 1930-as években Magyarországról elszármazott dr. Finn Nándor - főorvossal, aki a Magyarok Világszövetsége által közreadott Hírek c. kiadványában találkozott az Országos Orvostörténeti Könyvtár megalapításáról. A felsőbb hatóságok által engedélyezett kapcsolatból a könyvtár számos igen értékes könyvvel, és a múzeumi gyűjtemény ritka népi gyógyászati tárggyal gyarapodott. Mai szemmel szinte nevetséges ellenőrzési rendszerhez kellett idomulni, az ajándékozott könyvek és tárgyak bonyolult vámellenőrzéseken estek át, ami egy valóban szigorú ellenőrzési folyamat működését tükrözte. Az egyéni ismeretségekből épültek ki az Országos Orvostörténeti Könyvtár romániai kapcsolatai: részben Jáki Gyula professzor közvetítésével, aki a szegedi orvosegyetemi kapcsolatrendszer alapján hívta fel a figyelmet a marosvásárhelyi orvosegyetem orvostörténész professzorára Spielmann Józsefre, a jeles orvostörténész Kótay Pálra, majd Izsák Sámuelre. Általuk jött létre kontaktus a 20. századi közép-európai orvostörténeti kutatás kiváló egyéniségével, Valeriu Bologával, a kolozsvári egyetem orvostörténelem professzorával. Az Orvostörténeti Könyvtár legerősebb külföldi kapcsolata Románia lett, hiszen az erdélyi kutatókon kívül összeköttetés jött létre a bukaresti, a iasi egyetemek orvostörténeti tanszékeivel, lényegében a román tanszékeken keresztül a szófiai, és a plovdivi egyetemekkel is. 1960-ban hivatalosan is aláírták a magyar-román orvostörténeti kutatásokat segítő egyezményt, bár az aláírók személyükben csak Marosvásárhelyt és Kolozsvárt képviselték, de a nyilatkozatban egész Románia ilyen irányú érdekeiről szóltak. Az akkori rendszer csak az általuk ismert személyekben bízott, így nem lehet csodálkozni, hogy csak azok a kutatók jöhettek Budapestre, illetve lettek delegálva a román intézményekbe tanulmányútra, tudományos rendezvényekre. Az előbbi bizalmi rendszer fokozottabb mértékben mutatkozott meg a magyar-szovjet kapcsolatok kiépítésében és működésében. Az Orvostörténeti Közlemények segítségével épültek tovább a szovjet kapcsolatok, hiszen Moszkván, Harkovon keresztül a leningrádi, a minszki, a kijevi egyetemekkel is létrejött a kontaktus. Az ungvári egyetemen Szilvay Konstantin lett a magyar-orosz kapcsolatok igazi tudományos szervezője, aki valójában magyar volt, de „modoros elvtársi” levelei nagy óvatosságról, és a „népek barátságának” gyakori hangoztatásával leplezett jóindulatáról tanúskodnak. Schultheisz Emil és Tardy Lajos 1960-ban megjelent Fejezetek az orosz-magyar orvosi kapcsolatok múltjából c. könyvéhez nemcsak tanácsokat adott, de a maga lehetőségeit igénybe véve segítette Tardy Lajost, oroszországi helyi kutatásait is. Attól függetlenül, hogy külön szovjet-magyar orvostörténeti együttműködést rögzítő nyilatkozat vagy megállapodás nem született - ez abban a korban magától értetődő volt -, 1955-től szinte minden évben kizárólag Borisz Petrov akadémikus, a moszkvai I. sz. Orvostudományi Egyetem orvostörténeti tanszékének vezetője jött Budapestre, 1959-től az Orvostörténeti Szakcsoport vándorgyűléseit is látogatta. Ezt magyar részről befolyásolni nem lehetett, sőt más személy meghívására sem lehetett javaslatot tenni. A szovjet egyetemekkel történt levelezésből kitűnik, hogy sok kiemelkedő tudású orosz orvostörténész működött több helyen, akik szakszerű és elmélyült vizsgálódásokra utaló kérdéseikre kértek választ.
