Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Kapronczay Károly: Mozgalmas két évtized. Az Orvostörténeti Könyvtár megalakulása és története
242 Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014) és a baloldali hírében álló egyetemi oktatók. A megbeszélés a Szakszervezeten belül megalakítandó orvostörténeti szakcsoportra vonatkozott, amit felülről ellenőrzött módon kívántak létre hozni. Kezdettől fogva feszültség volt a régi orvostörténeti kutatók és a marxisták között, ezért is érezte Hahn Géza és köre sürgetőnek egy felülről ellenőrzött forma megszervezését. A későbbi iratok bizonyítják, hogy ennek az orvostörténeti bizottságnak tagja volt még Bencze József, Szodoray Lajos debreceni egyetemi tanár, majd Haranghy László akadémikus, hiszen minden bizottságban szükség volt egy akadémiai tagra is. Gondot jelentett, hogy a bizottságba delegált tagok többségének nem volt tudományos fokozata, ők állami hivatalokat vagy társadalmi szervezeteket képviseltek, pedig a Magyar Tudományos Akadémia alapszabályzata (1951) kimondta, hogy a különböző akadémiai testületekbe és bizottságokba elsősorban tudományos minősítéssel rendelkező tagokat kell delegálni. Megjegyzendő, hogy Hahn Géza is csak 1959-ben szerezte meg tudományos fokozatát. A másik probléma az volt, hogy az 1951. évi akadémiai minősítési rendszerben nem szerepelt az orvostörténelem. („Természetesen” nem vették figyelembe Daday András, Elekes György és Herceg Árpád egyetemi magántanári fokozatát, mivel őket 1946-ban megfosztották állásuktól, 1951-ben sem ismerték el tudományos minősítésüket.) 1953 őszén - bizonyos politikai enyhülésnek köszönhetően - újjászervezték az akadémiai bizottságokat: kikerültek a politikai „potyautasok”, helyüket valóban szakemberek foglalták el. Ettől az évtől kezdve felülvizsgálták a minősítési rendszerből kizártak ügyét, sok régi szakember kapott új tudományos minősítést, vagy szigorú szakmai elvek szerint beválasztottak a bizottságokba olyan tagokat is (általában volt magántanárokat és egyetemi tanárokat), akik ugyan nem rendelkeztek kandidátusi-, vagy tudományok doktora fokozatta, de elismert, kiváló szakemberek voltak. Az orvostörténelmet áthelyeztek a Filozófiai és Történelemtudományi Osztály tevékenységi körébe. 1955. január 17-én Surányi Gyula, a Tudománytörténeti Főbizottság elnöke - a Filozófiai és Történettudományi Osztály alá rendelt új bizottság - levélben keresett meg kórház- igazgatókat, hogy intézményükben ki foglalkozik orvostörténelemmel. Figyelemre méltó a levél indoklása: „ A magyar orvostudomány nagy értékű múltja szükségessé teszi, hogy haladó hagyományaink, orvosi prioritásunk vitatott kérdéseit és kimunkálandó magyar orvostörténet mindeddig szétszórt területeit egységes egészbe foglaljuk. Ezért kötelességünk, hogy a helyes út és módszer megvilágosításában mindaz, ami probléma és aggály, az újonnan meginduló kutatások támogatásával, helyes történeti szemléletbe állítva kerüljön a szakemberek, az érdeklődök elé." Ebből az is kitűnik, hogy az orvosi múlt történetét ideológiai kérdésnek tekintik, ezért is került át a már „megalapozott” történelemtudományi osztályhoz, politikai szempontból megbízható jelentkezőket vártak. Talán ezért hallgattak a szakcsoport és az akadémiai bizottság ügyéről is. A körlevél nem maradt visszhang nélkül: sok fiatal orvos felfigyelt a megkeresésre, olvasóként jelentkezett az Országos Orvostörténeti Könyvtárban, hiszen hivatali főnökük kérésére vállalták el közvetlen intézményük történetének felkutatását, illetve orvosi szakáguk történetének feltárását. Több, későbbi jeles orvostörténészünk így került kapcsolatba a Könyvtárral és az orvostörténeti kutatással. Hamarosan megváltozott az előadások látogatóinak összetétele: több fiatal kutató jelent meg, hozzászólásaikkal új színt vittek a formálódó orvostörténeti munkaközösség életébe. A közel száz-száztíz tagú közösség kétharmada idősebb, „régi” orvostörténész volt, hozzájuk csatlakoztak a fiatalok. Viták olyan szakmai kérdésekben alakultak ki, amikor történeti
