Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Kapronczay Károly: Mozgalmas két évtized. Az Orvostörténeti Könyvtár megalakulása és története
234 Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014) Az orvostörténelem művelésének új formái A második világháború után megváltozott a hazai orvostörténeti oktatás, a tudományos társasági élet, a kutatás és a gyűjtemények helyzete. A Budapesti Királyi Orvosegyesület 1945 őszén működési engedélyt kapott a főváros illetékes hatóságától és a rendőrségtől, de a társasági élet nehezen indult meg. A tagság többsége nem jelentkezett. Az Orvosegyesület épülete szerencsére csak a külső homlokzatán sérült meg, belső terei - az üvegkárokat nem számítva - sértetlenek voltak. Ezért már 1945 nyarán itt alakult meg a Magyar Orvosok Szabad Szakszervezete, elfoglalták az összes hivatali helyiséget, így az Orvosegyesületnek csupán az épület második emeletén, a Könyvtár olvasótermét engedték át. A Budapesti Orvosi Körnek már nem maradt szabad hely, az egész épület gyakorlatilag a Szakszervezet birtokába került. A Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemek tevékenysége előre vetítette nemcsak a hazai tudományos élet teljes átszervezését, de a tudományos társaságok feloszlatását is. Az erről szóló rendeletet 1947-ben adták ki, 1948-ban maradéktalanul végrehajtották. Az Orvosegyesület ekkor már csak nevében működött, különböző erőfeszítések ellenére sem tudta elkerülni a megszüntetést. Az Egészségügyi Szakszervezet az 1948-ban feloszlatott orvosi társaságok egy részét saját szervezetén belül szakcsoporti szinten újjászervezte, továbbá a szervezetében átalakított Magyar Tudományos Akadémia osztályai korlátozott számban tudományos társaságokat is működtettek. Például az Orvosi Tudományok Osztálya felügyelte a Magyar Belgyógyászati-, Sebészeti-, Nőgyógyászati-, Élettani Társaságokat, kiadta szakfolyóirataikat. Az egyetemek autonómiáját megszüntették, elsősorban a korábbi egyetemi tudományos minősítési rendszert. A tudományos kutatás az akadémiai intézetekbe helyeződött át, ahová a tudományos könyvkiadást is sorolták, a politikailag erősen ellenőrzött külföldi ösztöndíj-, és tanulmányos kiküldetés rendszerét. Az egyetemi tanszemélyzet kiválasztásánál is a politikai megbízhatóság elve érvényesült. Az egyetemeken 1945 őszén az igazoló bizottságok az oktatók jelentős részét elbocsátották, helyükbe politikailag megbízható embereket állítottak. Az új tan- és szigorlati rend több új szaktárgyat emelt be a képzésbe. így lett kötelező a marxizmus-leninizmus, ami jelentős óraszámot vett el az elméleti és gyakorlati tárgyaktól. Éppen ezért szüntették meg az orvostörténelmet, az orvosi filozófiát. A megszüntetést különösebben nem indokolták, mivel más tantárgyak óraszámához is hozzányúltak. E vonatkozásban a magyar orvosképzés eltért a szovjet mintától, ahol ekkor lett kötelező és szigorlati tárgy az orvostörténelem Ekkor válik gyakorlati elvvé, hogy ami nem szerepel az egyetemi oktatásban, annak nem lehetett akadémiai intézete, nem lehetet az akadémiai osztályok alá rendelt szakbizottsága. A hazai orvosképzésből ily módon kikerült az orvostörténelem és jeles előadó, egyetemi magántanárai {Elekes György, Daday András, Herczeg Árpád), akiket politikailag alkalmatlannak ítéltek meg az oktatói feladatokra. Az orvostörténelem ilyen szempontú megítélése egyedül állt Európában, a szocialista országokban is. A Szovjetunióban az orvosegyetemi orvostörténeti tanszékek mellé - oktatási célból - múzeumi gyűjteményeket is szerveztek. Hasonló helyzettel találkozunk a többi szocialista országban is: a román, a bolgár, a lengyel, a kelet-német egyetemeken szigorlati kötelezettséggel oktatták a medicina történetét. Jelentős egyetemi gyűjtemény volt Krakkóban, Lódzban, Kolozsvárott, Bukarestben, Prágában, Pozsonyban, amelyek múzeumi
