Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Szabó Katalin: Egészségügy a trianoni Magyarországon
196 Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014) orvosok összetartásának és állandó serkentő behatásának és a magyar tőke koczkázatos és merész vállalkozásának az eredménye. Nincs egyetlen fürdőnk sem, a mit akár idegen tőke, akár - bátran kimondhatjuk - nemzetiségi érdekeltség létesített vagy tartott volna fenn, ellenben a legtöbb fürdőnk terményekben, élelmiszerekben, ipari foglalatosságban szegény és nyomorult életű nemzetiségi vidékeken áldást és bőséget terjesztett maga körül, kultúrát teremtett, s gazdaggá tett tót- és románlakta községeket a nélkül, hogy bármily legcsekélyebb erőszakot gyakorolt volna is a nemzetiségi érzületre. ”33 Ugyanez a szerző felvet egy nagyon izgalmas, de ugyanakkor nem kifejezetten egészségügyi kérdést is. Vámossy a következőket írja: ,,Kiszámíthatatlanok azok a milliók, a melyeket e hegyvidéki fürdőkbe a magyar tőke belefektetett. Mi jogon tenné rá a kezét e mérhetetlen értékre az évszázados magyar kultúra e teremtményeire az idegen hódító. Csupán annak jogán, hogy e területeken élő szegény nép nem magyarul, hanem tótul, ruténul, szerbül, vagy románul beszél? Hát nem mentesít-e bennünket minden nemzeti elnyomás vádja alól az a tény, hogy íme teleraktuk ugyan e szegény és nélkülünk pusztulásnak szánt vidéket a magyar kultúra és gazdasági erő váraival, világító tornyaival s évezredek óta hintjük az áldást e végváraink körül a nélkül, hogy az abban részesülő nép nemzeti és etnográfiai tulajdonságait feladta volna és beolvasztatott volna az őt szeretettel keblére ölelő magyarságba!" A kétségtelenül néhol patetikus, de ugyanakkor a történelmi események jelentőségét tekintve érthető pátosszal fogalmazott szöveg a nyelvhasználati szabályokra és szokásokra is ráirányítja a figyelmet: nemzetiségi területen nem alkalmaztak például olyan kisegítő személyzetet, orvost, patikust, aki a nemzetiségek nyelvét valamilyen szinten nem beszélte. 19. századi újsághirdetésekben például csak olyanoknak kínálnak patikussegédi állást a Délvidéken, aki magyarul, németül és szerbül is tudott a betérő betegekhez szólni. A Balneológiái Egyesület az első életjeleket 1922-ben adta, az ez évi kongresszuson - ahogyan az egyesület elnöke fogalmazott - „összeszorított néma ajakkal és ökölbeszorított kézzel kell újból munkába állnunk, hogy a semmiből valamit teremtsünk”. És tulajdonképpen ezt az elhatározást a balneológusok sikerre is vitték. Először is a mink van, mink maradt kérdését kellett tisztázni. Már ekkor megfogalmazódott a „Balatonkultusz” kiépítésének óhaja, különösen, mert a megmaradt fürdők jó része a Balaton partján feküdt. A jövőre vonatkozóan két nagyon fontos építkezési irányt határozatok meg. Az egyik a csonkaországi gyógytényezők feltárása, kutatása, elemzése; azaz tudományos és kutatómunka volt, a másik pedig a feltárt természeti értékek felhasználására alakuló vállalatok kedvező gazdasági környezetének kialakítása érdekében végzett munka. 1929.évi XVI. te. alatt megszületett az úgynevezett fürdőtörvény, mely a fürdők és a forrásvállalatok működését szabályozta. Fontos volt még a 20-as években indult program, mely a Budapest fürdőváros elnevezést kapta és Budapestnek egy fürdőközponttá emelését, fejlesztését tűzte ki célul. A munka eredményeképpen 1934-ben Budapest elnyerte a fürdővárosi rangot. A fürdőépítések már a 20-as években elkezdődtek. 1928-ra 62 fürdővel rendelkezett az ország34, melyek közül a legtöbb, harminchárom balatoni volt, hévízi fürdő tíz. Vízgyógyintézetek főleg Budapesten létesültek, szám szerint nyolc, sziksóstavi és hidegvízi ásványvizes öt-öt; az egyetlen magaslati gyógyhely Mátrafüreden állt. 33 Vámossy Zoltán: A magyar fürdők és ásványvizek, illetve vállalatok magyar nemzeti érdekeinek védelme. Magyar Balneológiái Értesítő 11 (1918) 12. 34 Szél Tivadar: Egészségügyi statisztika. Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, Budapest, 1930.
