Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Szabó Katalin: Egészségügy a trianoni Magyarországon
SZABÓ Katalin: Egészségügy a trianoni Magyarországon 191 úgy, hogy a rögtön elrendelt összeírással felvett leltárak szerint közel másfélmillió pengő értékű kórházi felszerelést vittek magukkal. [...] Igen sok rongálás is történt: a vadonatúj sterilizátorokat bekapcsolták, úgy, hogy 24 óra alatt teljesen kiégtek, másutt a könyveket a földre dobálták, a kémlelőcsöveket összetörték és az otthagyott mikroszkópokból kicsavarták a lencséket”21, - írta Nagy. De a könyvállományban is igen komoly hiányok keletkeztek. A klinikák személyzetének pótlása is komoly kihívást jelentett. Mint Nagy írta, magyar orvos, „bármilyen nagy szorgalommal és kiváló eredménnyel dolgozott is, fizetéses állást a klinikákon elnyerni nem tudott”. így a kivonulás után részben a református kórház orvosai, részben pedig a körzeti orvosok látták el a klinikai teendőket a magyar segédszemélyzettel karöltve. Az egyetem, illetve a klinikák újbóli felszerelése mellett a korabeli felmérések szerint szükségesnek mutatkozott a klinikák bővítése is. Emellett az Országos Közegészségügyi Intézet alá tartozó vizsgálóállomást létesítettek, mely a fertőző betegségek elleni küzdelem és a laboratóriumi vizsgálatok központi helye volt. Itt folyt a közegészségügyi viszonyokat feltáró és a szükséges intézkedéseket kidolgozó munka is. Mivel a malária igen elterjedt volt, e betegség leküzdésére külön intézet felállítását látták szükségesnek. Az Állami Védőnőképző Intézet megszervezése mellett a gyermekklinika további bővítése is a kitűzött feladatok között szerepelt. Terveket készítettek a már meglévő egyéb intézmények felújítására, korszerűsítésére, illetve bővítésére is. Kiváló példa volt erre a nagyváradi kórház elme- és idegosztálya. Az intézetet 1902-03-ban építették, az akkor legmodernebb elképzelések és szakmailag indokolt szempontok szerint. Az épület nemcsak az ápoltak biztonságos elhelyezését, hanem azok gyógyítását is kiválóan szolgálta. Az eltelt negyven év nem múlt el nyomtalanul az épületen, de a szakmai változásokat követelő újítások is elmaradtak. A technikai korszerűsítés mellett, kórházi lelkészi állások beiktatásával és a házi ápolási rendszer meghonosításával próbálták szélesíteni a gyógyítás lehetőségeit. Az átvett egészségügyi rendszer megértése, átlátása, reformálása és a magyar rendszerbe történő integrálása szempontjából fontosnak tartom azokat az elemzéseket és feltárásokat, melyek a román egészségügyi rendszert elemezték. Ezek arra voltak jók, hogy a hasonlóságok és az eltérések felderítésének segítségével mihamarabb eredményes munkát tudjanak végezni és arra is szolgáltak, hogy a hiányosságok mihamarabb előtérbe kerüljenek és orvoslást nyerjenek. A visszacsatolt Délvidék kórházai és egyéb gyógyintézetei 1941 tavaszán Délvidék egyes területei is visszakerültek az anyaországhoz. A visszatéréskor a bácskai területen mindössze négy közkórház, egy magánkórház és tizenhárom magánszanatórium látta el a lakosságot, ami azt jelentette, hogy a 786107 lélekre mindössze 1524 betegágy jutott, azaz egy betegágyra 193,8 ember. Az 1908-as adatok szerint négy kisebb, osztatlan, század eleji alapítású kórház működött még Kúlán, Magyarkanizsán, Palánkán és Futakon, de ezek a megszállás évei alatt megszűntek. A szabadkai kórházban kiugróan magas ágyszámmal működött a szemészet és a bőr- és nemi beteg osztály; kevés volt viszont a gyermek-, illetve a tüdőbetegosztályok férőszáma, és feltűnően kevés volt az 23 Nagy Iván: Kolozsvár egyetemi klinikái. Magyar Kórház 10 (1941) 8.
