Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Szabó Katalin: Egészségügy a trianoni Magyarországon
SZABÓ Katalin: Egészségügy a trianoni Magyarországon 185 nyugat-európai országok ellátottságának színvonalát érte el. 1921-22-ben százezer lakosra Franciaországban 62, Németországban 73, Magyarországon 58, a kirurgusokkal együtt 68, Dániában 60, Norvégiában 40 orvos jutott. Eloszlásuk hihetetlen aránytalanságot mutatott, hiszen Budapesten élt az orvosok több mint 44 %-a. Ugyanakkor az 1922- ben meglévő 468 közegészségügyi kör közül 17-ben egyáltalán nem volt körorvos. Az orvosok nagy számban áramoltak be a megszállt területekről is; egy 1930-as felmérésből kiderül, hogy a Budapesten működő orvosok 28,5 %-a a megszállt területeken született. A menekültekre és a vagon lakókra vonatkozó statisztikai adatok szerint az elszakított terültekről 1918. október 30-tól 1924. június 15-ig 280 orvos, illetve gyógyszerész érkezett.5 6 „A csonka Magyarországon a közszolgálati és szabadfoglalkozású értelmiség 48.1 %-a maradna. Ez az arány nem mutat nagy kilengést a tulajdonképpeni közigazgatás, az igazságszolgáltatás és a tanügy terén; jóval alacsonyabb azonban az egyházi személyzet részesedése (34.6%) és feltűnően kimagaslik a közegészségügyi funkcionáriusok nagyobb szerepe (49 %). Ez az utóbbi arány legvalószínűbben a fővárosnak magas orvoslétszámával, nagy személyzettel dolgozó kórházaival és egyéb közegészségügyi berendezéseivel függ össze. ’’6 - összegezte Buday László A megcsonkított Magyarország című könyvében. A megnövekedett orvoslétszámon az első időben úgy próbáltak segíteni, hogy az egészségügyi szakszolgálatot javították: ahol csak lehetett közhatósági orvosi állások szervezését indították meg; később a fejlődő kórházügy adott kenyeret a növekvő számú orvostársadalomnak, „az orvosok nagy tömegei pedig az 1927. és 1928. években nagyarányúvá kifejlesztett társadalombiztosító intézményeknél igyekeznek a létminimumhoz szükséges keresethez jutni. ”7 A statisztikusok az orvosok számának további növekedését várták, hiszen az csonkán maradt ország határain belül négy egyetem is képezte a leendő orvosokat. A budapesti Pázmány Péter, az 1918-as alapítású debreceni egyetem és a két „menekült” egyetemünk; a szegedi, mely az 1872-es alapítású kolozsvári egyetem munkáját folytatta és a pécsi, ahova az 1912-es alapítású pozsonyi egyetemünk költözött. 1923/24-ben több mint négyezer orvostanhallgató tanult a négy orvosi fakultáson, azt megelőzően 5000 körül volt a hallgatók száma. A numerus clausus néven ismert törvény eredetileg ennek, illetve általában az értelmiségi pályákon tapasztalható túlprodukciónak kívánt határt szabni. Az egyetemi létszámok korlátozását már a háború alatt időszerűnek tartották az orvosi egyetemeken, mert a megemelkedett hallgatói létszám az oktatás minőségét veszélyeztette. Maga Liebermann Leo (1852-1926) írta, hogy a felelőtlen liberalizmusnak gátat kell vetni: „Zunächst haben wir den Numerus clausus einzuführen”8 - mondta egy előadásában. Egy évvel később Pólya Jenő (1876-1945) egyetemi tanár, hasonlóan ír az Orvosi Hetilap hasábjain Az orvosképzés reformjáról című cikkében: „A legsürgősebb teendő tehát az: mondják ki a klinikák számára a numerus clausust - úgy mint azt Liebermann ajánlotta —, maximálják a hallgatók számát a tanteremben levő férőhelyek számában s a többi jelentkezőt utasítsák 5 Petrichevich Horváth Emil: Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négy évi működéséről. Budapest, 1924. 6 Buday László: A megcsonkított Magyarország. Pantheon Irodalmi Intézet, Budapest, 1921. 7 Scholtz Kornél: Magyarország egészségügyi helyzetéről és felkészültségéről. Orvosi Hetilap 77 (1933) 43. 8 Liebermann, Leo: Über die Ausbildung der Ärzte. In: Jelentés a német, osztrák, török és magyar Bajtársi Szövetségek orvosi szakosztályainak és a bolgár küldötteknek Budapesten, 1918. szeptember hó 21-23-án tartott együttes üléséről.
