Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Szabó Katalin: Egészségügy a trianoni Magyarországon
184 . Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014) Ezt az örvendetes növekedést szakította félbe az I. világháború, melyben az orvosok igen nagy véráldozatot hoztak és így számuk jelentősen megcsappant, de a kedvező arányok alakulását a háború alatti orvosképzés akadozása is tovább nehezítette. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy évente több száz orvosdoktori avatás marad el az egyetemeken a háború miatt. így például 1917-ben abszolút számban 4829-en, tehát többen voltak, mint 1895- ben, a népességhez viszonyított arányukat tekintve azonban rosszabb volt a helyzet, hiszen százezer lakosra mindössze 26 orvos jutott. Az első világháború kezdetére esett volna a Magyarországon meglévő kórházak újabb modernizációja, de ez a háború miatt elmaradt. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a trianoni országcsonkítás mind szerkezetében, szakszemélyzet tekintetében, mind pedig az anyagi értékeket tekintve szinte lehetetlen helyzetbe hozta a magyar egészségügyi struktúrát. Ahogyan az adatokból kiderül az ország határain belül 1921-ben mindössze 183 kórház maradt, 26451 ággyal, és így ekkor a „százezer lakosra eső betegkontingens 330 volt.”2 ,, Elszomorító és lehangoló kép tárult azok elé, akik a háború befejeztével számon vették a megcsonkított ország egészségügyi helyzetét. Az Alföld peremén álló nagy kultúrájú, hatalmasan fejlődő városaink elszakadásával elvesztettük a pozsonyi egyetem klinikáit, az újonnan épült kassai állami kórházat, az ungvári, munkácsi, beregszászi, nagyszőllősi, szatmárnémeti, nagykárolyi, nagyváradi, aradi, temesvári, szabadkai nagy közkórházakat, az ottani gyermekmenhelyeket, bábaképző és egyéb egészségügyi intézeteket, amelyeknek azelőtt legalább felerészben az alföldi magyarság vette hasznát. ”3 - írta visszaemlékezésében Scholtz Kornél (1871-1962) népjóléti államtitkár 1939-ben. Ugyanilyen hangot üt meg Kovács Alajos (1877-1963) 1924-ben a Statisztikai Szemle hasábjain: „Nagyon szomorú feladat jut annak osztályrészül, aki ma Magyarország népmozgalmi és közegészségügyi viszonyairól akar beszélni. A háború és a békekötés Magyarországot, ezt az életerős fát nemcsak koronájától fosztotta meg, mikor a legszebb részeit leszelte törzséről, hanem magának a megmaradt résznek, a fa törzsének is nekivetette fejszéjét. Valójában a közegészségügyi helyzet rendezése, újraélesztése bizonyos szempontokból a fa törzsének mentését is jelentette. A romok eltakarítása után gondolhattak csak az építkezésre; 1921-től indulhatott meg a kórházi fejlesztés, hiszen az intézmények száma és minősége is elégtelennek bizonyult. Ezzel egyidőben megkezdődött az egészségvédelmi és megelőző intézményrendszer újjászervezése és kiépítése is. Csonka-Magyarországon az intézményrendszer feldúlása mellett, a trianoni határok a szakszemélyzet helyzetét, különösen pedig az orvosok létszámának alakulását és eloszlását is alaposan megváltoztatták. A trianoni békediktátum után megmaradt területeken- mivel a peremterületek orvos-ellátottsága rosszabb, míg a központi területek orvosellátottsága jobb volt - fordított arány érvényesült. Az orvosok száma abszolút értékben — az országcsonkításból adódóan - csökkent ugyan az 1917-es adathoz viszonyítva, a lakosságra vetített arányát tekintve azonban nőtt, hiszen százezer lakosra hirtelen 56 orvos jutott. Ezzel és a további növekedéssel a megmaradt terület orvos-ellátottsága a 1 1 Scholtz Kornél: Magyarország egészségügyi helyzetéről és felkészültségéről. Orvosi Hetilap 11 (1933) 43. 5 Scholtz Kornél: Szolgálati emlékek és tapasztalatok. Népegészségügy 20 (1939) 4 Kovács Alajos: A háború hatása népesedési és közegészségügyi viszonyainkra. Statisztikai Szemle, 2 (1924) 11-12.
