Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Két kórtani korszak
8 Comm. de Hist. Artis Med. 222—225 (2013) A pathologia és a klinikai diagnosztika egymásrautaltsága idők folyamán teljességgel beigazolódott. Az orvosokat érdeklő leginformatívabb szakkönyveket a gyakorlatban jártas, tapasztalt klinikusok írták. Évtizedeken át szokásos és elfogadott volt, hogy a praktizáló orvosok elhalálozott pacienseiket felboncolták. Az újkori fizikai diagnosztika első lépéseként a kopogtatást vizsgáló módszert dolgozták ki. Leopold Auenbrugger (1722-1809) bécsi orvos, gyermekkorában, az apja vendéglőjében ismerkedett meg az ott hagyományos hordó kopogtatással, amivel a bortartalom mennyiségét megállapították. Ennek analógiájára talált rá és dolgozta ki a mellkasi szervek percussiós diagnosztikáját. Ezt az eljárást az antik orvosok is gyakorolták. Auenbrugger 1760-ban, szinte egy időben Morgagni munkájának publikálásával, megjelentette az Inventum novum ex percussione thoracis humani ut signo abstrusos interni pectoris morbus detegendi című írását. Az előszavában megállapítja, hogy kezdeményezését nem lesz egyszerű elfogadtatni. Könnyen megvádolhatják feltűnési hivalkodással, szereplési vággyal, spekulációk terjesztésével. Ezzel szemben hangsúlyozza, hogy észleléseit gondos, fáradságos vizsgálódások eredményeként, a klinikai megfigyelések és boncolási adatok egybevetésével hitelesítette. A szerző aprólékosan ismerteti a mellkasi vizsgálatok technikáját. Arra is kitér, hogyan alkalmazható a különböző nemű, korú, testalkatú betegeknél. Részletezi a hangjelenségek ép és kóros jellemzőit, a beszűrődésekre utaló jeleket. A tompult kopogtatási hangot a baloldalon veszélyesebbnek tartja, mint az ellenkezőn, az alsó régióban rosszabb prognózisú- nak, mint a felsőn. Felhívja a figyelmet egyéb kórjelekre is. Pericardiális folyadéktöbblet esetésében a beteg ülő testhelyzetben, elörehajtott fejjel pihen, felületesen alszik. A nehézlégzésen kívül jellemző még, hogy a nyaka is megduzzad. A tüdőgyulladáshoz gyakran társul szívritmus zavar. Úgy találta, hogy ezek a betegek elutasítják a meleg ételeket. Auenbrugger diagnosztikai újításának fogadtatása vegyes volt. A nagyhatalmú van Swieten báró, a birodalom egészségügyének főnöke nem karolta fel, de Haen professzor sem alkalmazta a tanszékén. Az ő utóda, Maximilian Stoll azonban bevezette az eljárást és kedvezően ítélte meg. A kopogtatási kórismézés későbbi elterjedése, elsősorban Corvisart érdeme, aki a latin nyelvű könyvet franciára lefordította és sikeresen propagálta. Jean Nicolas Corvisart (1758-1821) Napóleon egyik legkedveltebb orvosa mondta a 19. század elején: „Tudásunk mai állapotában milyen más módon ismerhetnénk meg az esszenciális betegségeket, amelyek megtámadják és elpusztítják az élet princípiumát, anélkül, hogy akciójuk nyomait akár a nedvekben, akár a szilárd részekben megtalálnánk? Egyedül az anatómia segítségével juthatunk a laesio részeinek és jelenségeinek egzakt ismeretéhez, ebben a homályban csak ez bocsát némi fényt. ” Ehhez még hozzáfűzte: „Sok esetet kell összehasonlítani, következetesen, körültekintő klinikai és kórtani tájékozottsággal vizsgálni és dokumentálni. Ez kielégítően csak egy nagy kórházban lehetséges, ahol az orvos kutatásaiban elkötelezve, az erre kiválasztott elhunytak holttestét nem habozik vallatni a betegség kiderítésére. E kitartó tapasztalás, elfogulatlan megfigyelés megerősíti vagy szétrombolja a csillogó elméleteket, a zseniális szisztémákat, ez eleven és gazdag képzelet elbűvölő gyümölcseit. ” Corvisart nehezen fogadta el az akkoriban sűrűn termő új műszavakat, a korabeli terminológia dumpingjét, csupán akkor, ha valóban új tartalmat fejeztek ki. Megállapította, hogy
