Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
TANULMÁNYOK - Kapronczay Károly: Az egyetemi gyógyszerészképzés európai gyakorlata
74 Comm. Je Hist. Anis Med. 222—225 (2013) 1988-tól kötelező és államvizsga tárgyként adták elő a gyógyszerészettörténetet. A gyógy- szerészettörténet egyetemi és továbbképzési tárgyként történő elismertetése hosszú és ösz- szetett folyamat volt. Nemcsak az egyetemen belül történtek kezdeményezések, hanem a gyógyszerész - társasági közéletben is számos javaslat és kezdeményezés született. Az előzményekben említett 1985. évi - az orvos- és gyógyszerészettörténet kötelező tárgyként való bevezetését célzó - bizottsági előterjesztés mellékleteként szerepelt egy másik, a gyógyszerészettörténet oktatására irányuló tematikus javaslat, amelyet a Magyar Orvostörténelmi Társaság munkabizottsága elé a Magyar Orvostörténelmi Társaság és a Magyar Gyógyszerészeti Társulat közös gyógyszerészettörténeti szakosztálya, illetve ennek a gyógyszerészettörténelem oktatásával foglalkozó munkabizottsága terjesztett. Ezt a javaslatot az orvostudományi egyetemeknek ajánlották. Ugyancsak javasolták a gyógyszerügyi szervezési intézet nevének a „gyógyszerészettörténet”-tel történő kiegészítését. Erre több európai példát hoztak fel, továbbá felhívták a figyelmet, hogy a gyógyszerészettörténet önálló diszciplínaként is több egyetem gyógyszerészképzésében szerepel (osztrák, lengyel, több német egyetem, francia és angol képzési forma, illetve az egyetemtörténeti képzésen belül volt gyógyszerésztörténet, stb.). A gyógyszerészettörténet egyetemi vagy másszintü oktatásának kérdése az 1960-as évek elejétől minden jelentős gyógyszerészettörténeti rendezvényen szerepelt. Amikor 1958-ban megalakult az Orvos-egészségügyi Szakszervezeten belül az Orvostörténeti Szakosztály, már mint orvos-gyógyszerészettörténeti tudományos szervezet alakult meg, vezetőségében orvos, biológus, gyógyszerész és bölcsész végzettségű szakemberek szerepeltek. Itt is az egyik alapvető kérdés az egyetemi orvos- és gyógyszerészettörténeti oktatás bevezetésének megvitatása lett. Az 1960-as évek elején - az orvosi és a gyógyszerészeti karon - csak speciál-kollégiumon szerepelt, vagy jeles előadók saját szakterületüket érintő történeti összefoglalókat tartottak. Az ügy támogatója az Országos Orvostörténeti Könyvtár (1951), majd a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (1962) - mint orvosgyógyszerészettörténeti szakgyűjtemények gondozója - lett. Különös lendületet kapott az oktatás kérdése, amikor 1962-ben az egészségügyi és a művelődési miniszter közös rendeletben /19/1962./ elrendelte az orvos-gyógyszerészettörténeti műtárgyak, emlékek, gyűjtemények fokozott törvényi védelmét. Ettől az időtől sorra alakultak a gyógyszerészettörténeti gyűjtemények (védett és múzeumi patikák), fokozott figyelem irányult e szaktörténet területeire. Amikor 1968-ban felavatták a soproni Patikamúzeumot, egyben gyógyszerészettörténeti konferenciát is rendeztek. Itt a Magyar Orvostörténelmi Társaság és a Magyar Gyógyszerészi Társaság megjelent szakemberei megalakították a két tudományos társaság közös „gyógyszerészettörténeti szakosztályát”, amely hivatalos fórumot biztosított a gyógyszerésztörténészeknek.21 Lényegében ez a szakosztály lett a kezdeményezője és gondozója a gyógyszerészettörténet-oktatás szakmai kérdéseinek és javaslatainak. Az ügy lendületet kapott Antall József fellépésével, aki az orvos- és gyógyszerészettörténet egyetemi oktatásának állandó szorgalmazása mellett más szinteken is komoly kezdeményezéseket tett. így a Magyar Orvostörténeti Társaság, a Gyógyszerészettörténeti Szakosztály és a Múzeum közös szervezésében, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban (1972) elindították a 21 E témakör iratanyaga részben a Magyar Orvostörténeti Társaság Levéltárában, részben a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum hivatalos irattárában található meg. A hivatkozott iratok a MOT bizottsági iratanyagában találhatók.
