Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
TANULMÁNYOK - Kapronczay Károly: Az egyetemi gyógyszerészképzés európai gyakorlata
KAPRONCZAY Károly: Az egyetemi gyógyszerészképzés 61 zésében való részvételt tekintették az egyedüli megoldásnak. 1770 után ide kellett a jelölteknek beiratkozni, bár a képzés végleges formájának kialakítását lassította az egyetem előbb Nagyszombatból Budára (1777) és később Pestre (1784) való áthelyezése. 1777-ben a királynő úgy rendelkezett, hogy a magyar korona területén működő gyógyszerészek és gyógyszerészhallgatók az új alapítású orvosi kar felügyelete alá tartoznak. Sokan sérelmezték, hogy a tanrendet a bécsi egyetem szabályzatához igazították, sok bírálat érte a kémia oktatását, ennél magasabb színvonalúnak tartották a Selmecbányái bányamérnöki főiskola vegytani előadásait és laboratóriumi foglalkozásait.2 Ferenc császár és magyar király 1794-ben újabb egyetemi képzési változtatások előkészítésével bízta meg Johann von Birkenstockot, ami elsősorban a bába-, sebész-, és gyógyszerészképzést érintette. O 1798-ban Johann Peter Frankot hízta meg, aki a kétéves gyógyszerészképzésben véglegesítette a fizika, kémia, gyógyszerészi kémia, a botanika és a gyógyszerismeretet, főként a gyakorlati kémia oktatását erősítette. Ezt a reformot 1804-ben vezették be a gyakorlatban. Azt az egyetemi oktatási formát, ahol a gyógyszerészjelölteket felkészítették vizsgáikra, a német, a francia és az olasz egyetemeken intézetnek, a lengyel egyetemeken iskolának, az orosz egyetemeken kollégiumnak nevezték. Elükön egy professzor állt, több tanársegéd és egy gyakorló gyógyszertár is tartozott hozzá. Általában a gyógyszerészképzést irányító tanár a materia medica professzora volt, a jelöltek a kötelező tantárgyakat a különböző intézetekben (botanikai, kémiai, fizikai, stb.) hallgatták, ott tették le részvizsgáikat, míg az előírt gyógyszertári gyakorlatot az egyetemhez tartozó patikában végezték. E gyógyszertár vezetője (tulajdonosa) tagja volt az orvosi kar tanári testületének, általában orvosi oklevéllel rendelkező személy volt. Európa egyetemeinek jelentős részén a gyógyszerészképzés vonatkozásában főleg a porosz mintát vették figyelembe. 1801-ben megjelent Poroszországban a „gyógyszerészi rendtartás”, amelyben néhány bekezdés a gyógyszerészképzéssel foglalkozott. Arra utasították a gyógyszerészeket, hogy csak a pályára alkalmas személyeket vegyenek fel gyakornoknak, viszont ezek teljes kiképzéséről személy szerint a foglalkoztató gyógyszerész a felelős. A gyakornok alkalmasságát a helyi orvos is megvizsgálta, aki a négyéves gyakornoki képzés végén személyesen vizsgáztatta le. Ezt követően 5 évig segédként kellett dolgozni, ezalatt valamelyik német egyetemen kémiát, botanikát, gyógyszerészetet és előírt szaktárgyakat kellett hallgatni, majd vizsgázni. Az 5 éves időtartamból a Legfelsőbb Orvosi Tanács elengedhetett két esztendőt, ha a jelölt tanulmányi eredményei kiválóak lettek, csak ezután lehetett egyetemi tanulmányokat folytatni. Az előbbi képzés felelt meg a régebbi „lectura simpliciumnak,” a következő két év tényleges egyetemi képzést jelentett. A porosz gyógyszerészi rendtartásban rögzített kiképzési előírásokat más országok is átvették. így 1806-ban Baden, ahol a gyakornoki vizsga letétele után 4 éves újabb tanulmányi időt írt elő, amit követett az egyetemi képzés. Württembergben 1812. évi belügyminiszteri rendelkezés tette lehetővé, hogy a segéd egyetemet vagy egy „elismert gyógyszerészeti oktatási intézetet” látogasson, amit a segédidőbe beszámítottak, „ha a jelölt a legalább 2 és fél év tényleges segédi időt letöltötte." 1819-ben Szászországban úgy rendelkeztek, hogy a segédnek legalább 2 évet kell 2 Schultheisz Emil - Magyar László András: Orvosképzés a nagyszombati egyetemen 1769-1777. Piliscsaba, 2005. MATI, 231-253.
