Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
TANULMÁNYOK - Kapronczay Károly: Az egyetemi gyógyszerészképzés európai gyakorlata
60 Comm, de Hist. Artis Med. 222—225 (2013) részképzés, majd néhány év eltéréssel Itália és Franciaország egyetemein is létesültek gyógyszerészeti iskolák. Már ekkor különbség mutatkozott a kötelező tárgyak vonatkozásában: az elengedhetetlen kémia és botanika mellett a fizikát, a német egyetemeken az állattant és a tudománytörténetet oktattak. A 18. század derekán, elsősorban a német egyetemeken (de Bécsben és Prágában is) megjelenik a gyógyszerismeret (materia medica), az alapvető gyógyszer szabványok (pharmacopeák, és taxák) tantárgyként való beiktatása. Sok az ellentmondás a képzésben, inkább a helyi egyetemi rendelkezések érvényesülnek, mint valamiféle egységes nemzetközi elv. A Közép-Európa államait jellemző felvilágosult abszolutizmus a közegészségügyet, az orvosképzés megreformálását célzó rendeletéit egységes, mindenkire kötelező érvényű törvényekbe öntötte, amelyek alapvetően hasonlítottak a nyugat- európai rendelkezésekhez. Valójában ettől kezdve - az alapelvek azonossága miatt - beszélhetünk egységes európai gyógyszerészképzésről. A gyógyszerészképzés további reformjai azonban nem voltak egységesek. A mindennapi gyakorlatban a gyógyszerész társadalom nem sok tényleges előnyt látott egy egyetemen kiállított oklevélben, mivel mindenütt gyógyszertár-, és gyógyszerész hiány volt. Gyakran a megreformált tantervű egyetem jött zavarba, ha gyógyszerész jelentkezett felvételre. Általában egy-egy nagyhírű professzor vonzotta a hallgatókat, például Montpellierben Riverius kedvéért iratkoztak be a hallgatók, halála után megkevesbedett a gyógyszerészhallgatók száma. Annyi bizonyos, hogy a tanügyi reformok után a kémiát és a botanikát ugyanazon professzor adta elő, a gyógyszerészeti vizsgára jelentkezőket ide osztották be hallgatónak. A jelölt mielőtt letette volna a gyógyszerészeti vizsgát, gyakorlati és elméleti oktatásra lett beosztva, általában a medikusok közé, ahol az adott évfolyamon anatómiát és más orvosi tárgyakat is tanulnia kellett. Ez egyértelműen hasznos volt, de amikor a kötelező vizsgát le kellett tenni, mégis sok helyen általánosságokat vagy színvonaltalan kérdéseket tettek fel, mivel maguk a vizsgáztatók sem voltak tisztában a követelményekkel. Volt olyan egyetem (például a belgiumi oudenardi egyetem (1677) orvosi kara), ahol egy esztendeig tartó tanulmány után csupán egy kenőcsöt kellet elkészíteni, elméleti vizsga nem volt. A francia és olasz egyetemeken sem volt különb a helyzet, csupán gyakorlati vizsgát kívántak meg az oklevélért. Inkább a vizsgadíjakban volt különbség, mint a követelményekben. Ezzel szemben Szászország ősi egyetemén, az altdorfi egyetemen Johann Martin Hoffmann idejében (1680) már olyan laboratórium állt a kémiai oktatás rendelkezésére, amihez a német területen nem volt hasonló, így tömegesen érkeztek ide a gyógyszerészhallgatók. Ennek mintájára a 18. század közepén megreformálták Erfurtban, Halléban, Berlinben a kémiai oktatást, ez lett hatással a bécsi egyetem 1749-évi megújítására, majd 1769-ben a nagyszombati képzés kialakítására. Az előbbi példáktól eltérően sok egyetem nem újított, korszerűtlen feltételek között folyt az oktatás, mindamellett „számolatlanul” adott ki okleveleket. 1 Bécsben Gerard Van Swieten kiválóan átszervezte az egyetem orvosi karát, hasonló dicséret illeti a nagyszombati orvosképzés kialakításával kapcsolatban is. Bécs egy ponton volt kevésbé sikeres: a gyógyszerészképzést szolgáló kémiai-botanikai tanszék élére állított Robert Laugier kevésbé volt alkalmas feladata ellátására, csak az ő leváltása után emelkedett a színvonal. Ez a lehetőség állt rendelkezésre a Monarchia gyógyszerészjelöltjeinek, kivéve a magyarokat, akik számára a Nagyszombatban létrehozott magyar orvosi kar kép1 Ernycy József: A Pázmány Péter Tudományegyetem, cs első gyógyszerészei. Magyar Gyógyszerészettudományi Társaság Értesítője 11 (1935), 5.484-506.
