Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
TANULMÁNYOK - Kapronczay Károly: Az egyetemi gyógyszerészképzés európai gyakorlata
AZ EGYETEMI GYÓGYSZERÉSZKÉPZÉS EURÓPAI GYAKORLATA KAPRONCZAY KÁROLY Az európai gyógyszerészeiben - ha eltekintünk attól a gyakorlattól, hogy a tehetősebb vagy különös tudásszomjjal rendelkező gyógyszerészek tanulmányokat folytattak az orvosi karok valamelyikén - a 15-17. században alig találunk magasabb végzettségű gyógyszerészt. Csak kevesen vettek részt az egyetemek alacsonyabb képzési formáin (pld. az egyetemi tanulmányokra feljogosító bölcsészeti tanfolyamokon). Ilyen volt például az észak-itáliai egyetemeken szervezett u.n. „lectura simplicium,” ahol főként botanikát adtak elő. Ez azután meghonosodott Bolognában, Pisában, Ferrarában és Paviában, azután Montpellierben, és más egyetemeken. 1558-tól Heidelbergben, 1572-től Wittenbergben is bevezették ezt a kurzust, sőt ezen a két helyen arra buzdították a helyi gyógyszerészeket, hogy mutassák be a medikusoknak, patikus hallgatóknak botanikai gyűjteményüket. Ez segítette a medikusoknak előírt „res pharmaceuticae” oktatásának fellendülését. Ezt követte a kémia fejlődése, az orvosképzésbe való teljes mértékű beépítése. Több gyógyszerész már kémiai eredetű gyógyszer előállításával is foglalkozott, így laboratóriumokat szerveztek. Néhány gyógyszerészt, mint demonstrátort vontak be az orvos és természettudományos képzésbe. Természetesen ez a lehetőség arra késztette a gyógyszerészeket, hogy valamilyen szervezett formában tanuljanak az egyetemen. A 17. századtól jelentek meg az egyetemeken a „gyógyszerészeti tudomány” hallgatói, amely azonban inkább gyakorlati tárgynak minősült, hallgatói medikusok és érdeklődő gyógyszerészsegédek voltak. Ez az érdeklődés és a képzésben való részvétel azonban a 18. századig ritka kivételnek bizonyult. A 18. század utolsó évtizedeinek egyetemi reformjai tették lehetővé, illetve írták elő, hogy a gyógyszerészeknek be kell kapcsolódni a természettudományos képzésbe. Az út gyakran magánintézeteken keresztül vezetett - elsősorban felkészítés vonatkozásában - az egyetemi tanulmányokhoz. Az európai orvosképzésben a 17. század derekán következett be döntő fordulat: a középkori elméleti képzést fokozatosan kiszorítja a gyakorlati tapasztalatokon nyugvó, az úgynevezett ágymelletti oktatás, az elméleti tárgyak közé felveszik a rokon tudományokat, így a fizikát, kémiát, botanikát, sőt a sebészképzést is beemelik az egyetemi szintű orvosképzésbe. Ekkor jelenik meg a gyógyszerészképzés is, ami a hagyományos céhjellegű oktatási forma kiegészítését jelentette. Csak gyógyszerészsegédek jelentkezhettek az egyéves, később két vagy többéves tanfolyamokra, amelynek végén elnyerhették a „gyógyszerészmester” címet. Általában - alaptantárgyként - a szerves és szervetlen kémiát és botanikát kellett hallgatni a természettudományi karon, valamint az orvosi karon gyógyszerismeretet (materia medica-t). A vizsga az orvosi karon, az egyetem által kijelölt bizottság előtt történt meg. A Monarchia területén 1654-től a bécsi és a prágai orvosi karokon indult a gyógysze
