Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
KÖZLEMÉNYEK - Kalakán László: A légóegészségügy története
KALÁKÁN László: A légóegészségügy története 183 A Vöröskereszt az ország 97 városában állított fel külön úgynevezett légókórházakat - amely szolgálat külön egységet képezett a Vöröskereszt légoltalmi egészségügyén belül - mintegy 4.000 ággyal23 A légókórházak feladata - a meglévő kórházak túlzsúfoltsága vagy kiesése esetén - a bombázások során megsérülő polgári személyek ellátása volt, amelyek gyors ütemű fejlesztése főleg 1943 után indult meg. A legtöbb esetben egyébként ezeket a légoltalmi kórházakat már meglévő kórházak bővítményeiként („bővített kórház”) állították fel, illetve kisajátítottak használaton kívüli iskolákat és hivatalokat (szükségkórházak) is. Ezekben 2-3 orvos és 3-8 ápoló, illetve műtősök közreműködésével kizárólag a feltételezett légitámadás sérültjeit lehetett elhelyezni, akik teljes felépülésükig maradtak az intézményben. A légoltalmi egészségügy megszervezése során felállítottak úgynevezett légoltalmi mozgó segélyhelyeket is. A nagyvárosok ellen történő légitámadások alkalmával számolni kellett ugyanis azzal, hogy egyszerre, nagy kiterjedésű kárhelyen igen sok súlyos sérült lesz, akiket a szállítóeszközök hiánya és a kórházak vagy segélyhelyek túlzsúfoltsága miatt a mentőjárőrök nem tudnak elszállítani, ugyanakkor nem várhatnak az ellátásukat akadályozó okok megszűnésére. E mozgó segélyhelyek olyan személyi állománnyal és anyagi felszereléssel - sebészszakemberek, műtősök, ápolók, mentőjárőrök és speciálisan átalakított, 2 darab 3 tonnás gépjárműre felmálházott egészségügyi anyagok - vonultak ki a káresemények helyszíneire, illetve félórán belül települtek ott, amelyek képessé tették azokat nagy vérzések csillapítására, nyílt törések ellátására, de akár életmentő műtétek elvégzésére is, vagyis a mentőjárőr és a segélyhely feladatait együttesen, egy időben végezték el. A szervezés célszerűségi szempontjai azt kívánták, hogy a hatósági légoltalom egészségügyi szolgálatát már békeidőben is a közegészségügyekkel foglalkozó szervek és személyek felhasználásával építsék ki, s azok feladatait, felszerelését és személyzetét háború esetén a légoltalom kívánalmainak megfelelően bővitsék. Vagyis ez által az egészségügy a maga személyzetével és intézményeivel a légoltalom, s azon belül is a légoltalmi egészségügy integráns részévé vált. A hatósági légoltalom egészségügyi szolgálatának kereteit tehát az egészségügyi személyzet és közegészségügyi intézmények képezték. A város légoltalmi vezetője és légoltalmi parancsnoka mellett „a hatósági légoltalom egészségügyi szolgálatának vezetője” tisztséget így rendszerint - például Budapest vonatkozásában - a tisztifőorvos, míg községek vonatkozásában a körorvos kapta. A szervezésnél a hatékonyság és a károk csökkentése miatt fontos szempont volt az egészségügyi szervek decentralizálása, illetve sérülésük súlyosságától függően a sebesültek fokozatos szűrése is, ami igy a légoltalom egészségügyi szervezetének fokozatos felépítését (mentőjárőr, mozgó segélyhely, légoltalmi mentőállomás, légoltalmi segélyhely, s végül a szükségkórház vagy a kórház) határozta meg. A szakemberek követelményként azt hangoztatták, hogy a város lakóit ért 1 “Zoos veszteség esetén a sérülteket egy órán belül el lehessen látni, illetve még akkor se maradjon egyetlen sérült sem kórházi ágy nélkül, ha a támadást az ellenség egymás után háromszor megismétli. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a hatósági légoltalmi egészség- ügyi szerveknek nem lehetett feladatuk a sérültek teljes talpra állítása, azt a rendelkezésükre álló korlátozott eszközökkel meg sem tudták volna oldani. Feladatuk a károk csökkentésére és az életek megmentésére koncentrálódott. A városok, községek és ipartelepek nagyságának és veszélyeztetettségének függvényében különbözőképpen, de megszervezték az 23 Hantos: A Magyar Vöröskereszt száz éve. 113.
