Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
KÖZLEMÉNYEK - Kalakán László: A légóegészségügy története
KALÁKÁN László: A légóegészségügy története 179 További célként határozták meg a teljes elsötétítés megvalósíthatóságát, a kórház területén a vízművek hálózatától független saját kút, valamint gázmentesítő fürdő, illetve szükségvilágítás és a műtők áramszükségletét biztosító házi elektromos berendezés létesítését. A kórháznak külön telefonvonallal rendelkező önálló légoltalmi körzetet kellett képeznie, amelynek légoltalmi vezetője a kórház igazgatója volt, továbbá az orvosokat és ápolókat gázálarcokkal kellett volna ellátni és ezekkel gyakorlatot tartani, hogy munkájukat akár gázálarcban is el tudják végezni. Hazánkban az egészségügyi személyzet tagjainak ilyen szigorú elvek szerinti gyakorlatozását források tudtommal nem említik, valamint ezen elvek szerint Budapesten kórház sem épült, hiszen mire a tapasztalatok alapján a légoltalom elvei kikristályosodtak, gyakorlatilag a háborúra való „készülődés” és egyéb nehézségek miatt a kórházépítések majdhogynem leálltak.13 Magyarország, s azon belül is Budapest vonatkozásában csupán egyetlen kórház esetében beszélhetünk tökéletes légoltalomról. Ez kiválóságát azonban csak részben köszönhette világszínvonalú és modern technikai megoldásainak, hanem legalább ennyire földrajzi elhelyezkedésének és adottságának: ez volt a Székesfőváros Légoltalmi Szükségkórháza, vagy közismertebb nevén a Várhegy alatt található Sziklakórház, amelyre a későbbiek során még visszatérünk.14 A törvényi szabályozás és a különböző légoltalmi utasítások mellett az 1930-as évek második felére megszülettek azok a konkrét légoltalmi-légvédelmi elgondolások, amelyek gyakorlati megvalósítása ekkor valóban megkezdődött. A fővárosi óvóhelyek építése még kezdeti stádiumban volt, ugyanakkor a Várhegy alatt húzódó barlangrendszer légoltalmi óvóhelyekké, illetve légoltalmi egészségügyi segélyhelyekké alakítása és e célból való felmérése megindult, bár segélyhelyekként való igénybevételükre csak jóval később került sor. A munkálatokat elősegítette, hogy az európai fővárosok közül Budapest geológiai szempontból szinte egyedülálló adottságokkal rendelkezik, amelyeket az akkori légoltalmi és katonai szakemberek is felismertek. Elsőként vitéz Aggházy Kamill ezredes, a Hadtörténeti Múzeum igazgatója a húszas évek végén javasolta a Magyar Barlangtani Társulatnak és a Magyar Királyi Földtani Intézetnek a vári üregek megkutatását. Ezt követően Kadic Ottokár geológus megkezdte a barlangok feltárását. ,,Ha szemügyre vesszük azt, hogy a szóban lévő barlangokat 5-6-8 m vastag kőpáncél födi, akkor minden katonaviselt ember előtt tisztán áll ezeknek a helyeknek légvédelmi jelentősége is. [...] megismerve a várbeli barlangpincék [...] légvédelmi jelentőségét, minden erőmmel arra törekedtem, hogy ezeket [...] a feledés homályából kiemelve [...] a légvédelem szolgálatába állítsuk'' — írta a geológus.13 További fontos lépés volt, hogy Kadié a Honvédelmi Minisztériumban előadást tartott a budavári barlangpincék légvédelmi jelentőségéről, aminek hatására Bartha Károly (a későbbi honvédelmi miniszter) egy katonai bizottság élén látogatást tett a helyszínen. Ezt követően - már amennyire egy ilyen jellegű munka kapcsán jogos a kifejezés használata - „felgyorsultak” az események, ugyanis vitéz Somkuthy József altábornagy, a vezérkar fo- 15 15 Az utolsók között, 1943-ban kezdődött meg, munkaszolgálatosok igénybevételével a Budakeszin lévő Magyar Királyi József Főherceg Honvéd Tüdőbeteg Szanatórium egyik új épületének építése. 14 A kórházak légoltalma mindvégig olyannyira megoldatlan maradt, hogy még 1944. február 18-án is - másfél hónappal a légitámadások megindulása előtt - a polgármesteri XIII. ügyosztály arra utasította a kórházakat, hogy kérjék fel a Légoltalmi Ligát az (át)építésck miatti helyszíni szemlékre. (1943 augusztusában például a Szent János kórház I. bclosztálya óvóhelyének födém alátámasztó és megerősítő gerendája dőlt rá az ott tartózkodó betegekre.) 15 Kadié Ottokár: A Várhegyi-barlang feltárásának története. Klny. Természettudományi Közlöny 9 (1939) 4.
