Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Két kórtani korszak
BÍRTALAN Győző: Két kortant korszak 15 meg. Analógiaként az arcon kifejlődött orbáncot hozta fel, ami azért jön létre, mert a túl- hevült bőr huzatba került. Ismerjük Semmelweis lesújtó véleményét erről az állásfoglalásról. Úgy tűnik, hogy Virchow sejtkórtana a gyulladások megítélésében volt a legsebezhetőbb. Ahogy azt fentebb már érintettük, a koncepció szerint a gyulladás sejtreakció, mely a legkülönbözőbb káros ingerre bekövetkezhet. Lokális szövettáplálási zavar alakul ki, ami megnyilvánul a fokozott hőtermelésben. Az erek a nagyobb tápanyagszükséglet kielégítésére tágulnak ki. A nagy mennyiségben odajutott, illetve felhasználatlan nedvtöbblet alkotja a duzzanatokat. Az ingerekre a kötőszövetekben levő vándorsejtek sok tápanyagot vesznek fel és elszaporodnak, majd degenerálódva szétesnek. A gyulladásos folyamat Virchow szerint csupán egy változat a sok lehetőség közül, melyek egyidejűleg, különböző kombinációkban fordulhatnak elő. Lényegében mind hasonló eredetű passzív sejtválaszok, melyek csak hevességükben, veszélyességükben különbözők. E paradigma érvényessége azonban az 1860-as évektől kétségessé vált. Friedrich von Recklinghausen 1863-ban leírta a mobilis sejtféleségeket és a fehérvérsejtek migrálásának jelenségét. Egy évvel később Sticker Salamon észlelte a fehérvérsejtek áthatolását a károsult érfalon keresztül. 1867-ben Julius Cohnheim igazolta, hogy a szem szaruhártyájának ingerlésével létrehozott gyulladáskor a fehérvérsejtek átlépnek az érfalon és jellegzetes gyulladási terméket hoznak létre. Chonheimet elgondolkoztatta az ingerekre kialakult körgyíirüs szövetszaporulat. Úgy vélte, hogy számításba kell venni a védelmező-gyógyító funkció lehetőségét, főként az akut, gyulladásos folyamatokban. Az 1860-as évek második felében Jean-Antoine Villemin állatkísérleti vizsgálatokkal igazolta, hogy a tuberculozis oltással átvihető fertőző betegség (addig gyulladásos sejtszaporulatnak minősítették). 1882-ben Robert Koch demonstrálta a kórokozót. A bakteriológiai felfedezések roppant termékeny korszakába léptünk. Több baktériumról kiderült, hogy jelenlétük fontos betegségek obiigát feltételei. Különösen felkeltette a szakemberek figyelmét, hogy az ellenük termelt védőoltások és az alkalmazott savókezelések igen hatásosak voltak. Felismerték, hogy a gazdaszervezet és a parazita mikroszkopikus kórokozók között biológiai harc folyik, melynek értelmezésére új kórtani modellt kell alkotni. Ráadásul ebben az időben terjedt világszerte Darwin elmélete s fajok szelekciós létküzdelméről. Ami az utóbbit illeti, Virchow 1877-ben igy nyilatkozott erről: „Szívemben darwinista vagyok, ahogy szívemből kozmopolita is. De mindenek előtt pathologus vagyok, és így erősen hangsúlyoznom kell: Semmilyen kóros képződmény nem fejlődhet fajának élettani lehetőségein túl. A kórtanban nem létezik a darwini értelemben vett heterológia. ” (Über die Standpunkte in der wissenschaftlichen Medizin). Ehhez hozzáfűzte, hogy a feltevés elfogadása az ősnemzés doktrínájához vezetne vissza. Elvi antiviatalizmusa befolyásolhatta abban is, hogy sem a gyulladást, sem a lázat nem fogadta el védekezési reakcióként. Belátta, hogy az élő kórokozók aetiológiai jelentőségét lebecsülték, de azt vonakodott elismerni, hogy a baktériumok a fajukra jellemző típusú kórképeket indukálhatnak. Tartotta magát ahhoz, hogy ingerhatásuk esetleges, amelyre a szervezet a maga diszpozíciója szerint, individuálisan reagál. Óvott a túlegyszerűsített, monocausalis bakteriológiai szemlélet egyoldalúságától, melyben a szervezeti sejtek reagálását nem veszik eléggé tekintetbe.
