Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Két kórtani korszak
14 Comm, de Hist. Artis Med. 222—225 (2013) Hozzátette, hogy ez az ingerelhetőség nem korlátozódik az idegekre, úgy ahogy egykor Haller feltételezte, hanem valamennyi élő sejt tulajdonsága. Többen kifogásolták, hogy Virchow fejtegetéseiben hivatkozott az „életerőre”, ami a régi vitalisták egyik gyakran használt kifejezése volt. Virchow erre úgy válaszolt, hogy ő a „életerőt” mechanikus természetűnek fogja fel, amit a sejtek közvetítenek. ,,Az élet molekuláris energiákhoz kötődik, melyek konkrét formában manifesztálódnak a sejtekben. De ezen belül az anyag mechanikája érvényesül." A későbbiekben többször is hangsúlyozta, hogy az ő mechanikus felfogása nem azonos a materializmussal. Egy figyelemre méltó, 1855-ben kelt megjegyzése: „ne legyünk olyan prüdek, hogy az életet csak kémiai-fizikai törvényekkel írjuk le. ” (Cellular-Pathologie, 1855). A szerző a sejtek „Commonwealth”-éből kizárta a regulátor, valamiféle „spiritus rector” tételezését. Hangsúlyozta, hogy ennek, vizsgálódásai során, semmiféle nyomát nem találta a szervezetben. Az élet- és kórfolyamok lokálisan a sejtekből indulnak ki, az ér- és az ideg- rendszer reakciói másodlagosak. Ebben a témakörben ellentétébe került Gustav-Adolf Spiess-sze\, aki egy olyan kórtani modellt konstruált, amelyben az idegi elektromosság a biológiai energiák forrása. Ez az elmélet nem annyira kísérleti kutatásokra, mint inkább feltevésekre és következtetésekre épült. Virchownak nem volt nehéz dolga a cáfolattal. (Archiv, 1858. 13. k. 1.) Kimutatta, hogy ez a hipotézis a 18. századi nervizmus egy elkésett, terméketlen változata Virchow szerint a sejtekre ható legkülönbözőbb ingerek a morfológiai elváltozásokon kívül módosíthatják a sejtek alaptevékenységeit: a táplálkozást, a funkciót és alapképzést. Ennek megfelelően manifesztálódhatnak a különböző „gyulladások” (váladékképződések, működési zavarok, deformációk, stb.). A sejtaktivitás elsődlegességének jegyében utasította el Virchow a Rokitansky-féle dyskrásia elméletet, hangsúlyozva, hogy a vér csupán szállítja a különböző „sejtproduktumokat. ,,Az én sejtkórtanom abban különbözik lényegileg a humoralpathologiától, hogy én a vért nem egy független, nem egy önmagát regeneráló és tovább szaporító képződménynek tekintem, hanem olyannak, amely folytonos függésben van más részekkel. ” (CellularPathologie, 1858.) Orvostörténeti távlatból nézve megállapítható, hogy Virchow ezen állásfoglalása az antik medicinából meghonosodott „humoral-szolidár pathologia” antagonizmus meghaladását, modem tudományos feloldását tartalmazta. Ezáltal hozzájárult a szervek neuro- hormonális működési egységére alapozó új fizio-pathologiai modell kialakításához. A sejtkórtani megközelítés igen alkalmas volt a sejtanyagcsere betegségeinek tanulmányozására. Új, heurisztikus értékű fogalmak jelentek meg a kortanban (amyloidosis, zsíros degeneráció, calcinosis, stb.)/. Lehetőség nyílt a daganatfejlődés tanulmányozására, a tumorok differenciálására. Ezzel összefüggésben említhető, hogy Virchow kezdetben a kar- cinómák kialakulását az atípusos kötőszöveti sejtek elfajulásaként magyarázta. Egyik munkatársa, Wilhelm Waldeyer, ismerte fel, hogy ezek az epithelsejtek kóros fejlődéséből keletkeznek. Az egyoldalú sejtkórtani magyarázatrendszerből szükségképpen adódtak tévedések is. A cholera tüneteit Virchow a belek nyirokáramlásának akadályoztatásával, vénás pangással, a zsír feltorlódásával hozta összefüggésbe. 1861-ben, a gyermekágyi láz pathologiájának vitájában, Virchow azt állította, hogy a szülés során túlirritált és túlhevült uterus, az azt követő lehűlés következtében betegszik
