Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
TANULMÁNYOK - Kührner Éva: A magyar iskola-egészségügy története Fodor Józseftől 1945-ig
100 Comm, de Hist. Artis Med. 222—225 (2013) szakaszában tünetszegény, ezért egy beteg gyerek észrevétlenül megfertőzhetett akár egy egész osztályt. Passzív immunizálással már a hannincas évek végén próbálkoztak, de védőoltás csak 1954 után létezett ellene, így az egyetlen védekezési mód a beteg elkülönítése, ha kellett az iskolabezárás elrendelése maradt, melyre akadt példa jócskán. A heveny fertőző gyermekbetegségek közül járványügyi szempontból a gyermekbénulás jelentett még veszélyt, mely periodikusan jelentkezett. A halálozás igen magas volt pl. 1931-ben 24 %. Védekezés még akkor nem létezett ellene. 1918-at követően új korszak kezdődött a járványügy történetében. Ekkor söpört végig ugyanis a világon a spanyolnátha, mely a háborúban elgyengült szervezetekben jó táptalajt találva sokak halálát okozta. A betegséget ezek után már nem lehetett bagatellizálni. A korszak dokumentumai is arról tanúskodnak, hogy odafigyeltek az influenzára, mely gyermeket, felnőttet egyaránt sírba küldhetett. Ellenszere csupán a beteg elkülönitése volt, ezért iskolai jelentkezésekor hetekre beszüntették a foglalkozásokat. Megbetegedéseket okozott időnként a tífusz, aminek a rossz ivóvíz volt az okozója. Létezett ellene védőoltás, amit a veszélyeztetett egyéneken pl. az iskolákban a cserkészeknél, leventéknél, ismétlő iskolásoknál alkalmazták. Az oltási fegyelem nem volt túl jó, mert csak három oltás adott védettséget. Mivel az első után gyakran jelentkezett láz, rosszullét, sokszor elmaradt a többi, és így nem alakult ki teljes védettség. A tífusz az OKI által létesített jó ivóvizű kutak elterjedése után lassan eltűnt. A tuberkulózis olyan baktérium okozta, cseppfertőzéssel terjedő betegség, mely végső kimenetele gyakran halálos lehetett. A dualizmus korában, hazánkban gyakori volt az ekkoriban „morbus hungaricus"-ként számon tartott betegség, mely évi 40-50 ezer fő halálos áldozatot követelt. 1900-1909 között tízezer lélekre 37.5, 1910-1919 között 33 és 1920-24 táján 31 fős halálozás jutott országosan.59 A harmincas évek végére hiába csökkent a hazai halandóság 1,5 %o-re, az nemzetközi viszonylatban még mindig magasnak számított, hiszen a nyugati államokban 0,5 %o volt.60 Juba Adolf másfél évtizedes budapesti középiskolai vizsgálatai során az elhalt tanulók kb. 30 %-ánál a tbc-t találta okként.61 Neuber Ede a debreceni iskolások körében 4,2 % aktív tbc-t talált.62 A gödöllői mintajárás iskolásainak 13,2 %-a mutatott pozitív Pirquet-reakciót, a mezőkövesdiben ez az arány 24,8 % volt.63 Az is nyilvánvaló volt, hogy az életkor emelkedésével nőtt a fertőzöttség. Az iskolás korosztálynál még viszonylag jobb volt a helyzet, de előfordult az is, hogy nyílt tüdőbajos gyermekek jártak hosszabb időn át iskolába. Ha a bajt felfedezték, a gyermekeket kiemelték a zárt közösségből. A tbc-vel találkozó orvosok rávilágítottak a betegség egyik kulcskérdésére: „...az egész tbc-kérdést nagyon helytelen volna kizárólag orvosi szempontból felfognunk és pedig azért, mert régen túlnőtte már az egyéni gyógyítás és a kórházak kereteit. Egyike ma a legégetőbb és legszomorúbb szociális problémáknak,”64 A tbc-s betegek 59 Fáy Aladár: Tuberkulózis. In: Közegészségügyi feladataink. Az 1926. október 24-30-ig tartott közegészségi és társadalompolitikai országos értekezlet munkálatai. Szcrk. Parassin József - Gortvay György. Bp., Franklin- Társulat ny., 1927. 204-212. Johan Béla: A tuberculosis-kérdés és a tuberculosis elleni küzdelem hazánkban. Orvosi Hetilap, 83 (1939) 101- 107. 61 Juba Adolf: i.m. 62 Neuber Ede: i.m. “Jelentés 1930: i.m. 64 Szöllösy Lajos: A Tuberkulózis. Magyar Szemle, 18 (1933) 359-368.
