Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 214-217. (Budapest, 2011)
TANULMÁNYOK - Józsa László: A kórházi rendszer kialakulása a bizánci Birodalomban
6 Comm, de Hist. Artis Med. 214—217 (2011) később a kórházak főorvosa lett. A hatósági orvosokat a város fizette, ingyen gyógyítottak, megelőző és közegészségügyi feladatokat láttak el. Arisztophanész Acharna-beliek című vígjátékában Athén jól ismert személyiségének tünteti fel a hatósági orvost. Egy személy viszonylag rövid ideig töltötte be ezt a tisztet, mert amint megkapta a városi polgárjogot (a hatósági orvosi hivatalhoz nem kellett a polgárjog), áttért a jobban jövedelmező magánpraxisra. A hatósági orvosok száma gyorsan emelkedett, végül Antoninus Pius (ur. 138-161) rendeletileg szabályozta számukat. A kisvárosok öt, a tartományi székhelyek hét, a nagyvárosok legfeljebb tíz orvost alkalmazhattak. Ez a szabályozás /. Jusztinianosz törvényeiben is szerepel (NUTTON 1975). Nem állapítható meg, hogy mennyien vették igénybe az ingyenes (hatósági) orvosi ellátást, s az sem hány személyről kellett egy-egy arkhiatrosznak gondoskodnia. Az 570 november 15-én kelt feljegyzésben az egyiptomi Antinopolis hatósági orvosa, Flavius leírja, hogy a városi kórházban gyógyít, felügyeli a betegek ápolását és élelmezését. A korai kereszténység és az orvostudomány Az őskeresztények Máté evangéliumára (22.37-40, 25.31-46), Pál apostol Korinthusbe- liekhez írott I. levelére (13.13) és az Apostolok cselekedeteire (2, 42-44) hivatkozva tartották szükségesnek a jótékonykodást, beteglátogatást, az árvák és özvegyek gyámolítását (AMUDSEN 1982). Aranyszájú Szt. János (398-404 között konstantinápolyi püspök) úgy nyilatkozott, hogy a medicina elengedhetetlen része a keresztény városnak. Egy ember képtelen megteremteni a civilizált élet feltételeit, ezért az isteni munkamegosztással magyarázta az orvoslást, gyógyszerkészítést (VILLIER 1932). A 4. század közepétől a keresztényi szeretetszolgálatot összekapcsolták a gyógyítással. Szt. Szampszon életrajza szerint az orvosi diszciplína gyakorlati filantrópia (HALKIN 1977—1979). Végül ez a nézet győzedelmeskedett és maradt vezérfonal a bizánci történelem folyamán, később némely egyházi személy az orvoslást mondta a legfőbb keresztényi cselekedetnek. A 6. századra az egyház elfogadta az orvostudományt. Papjainak, szerzeteseinek nem tiltotta az orvoslást, sőt a sebészi tevékenységet sem. A boncolásokat eltűrte, időnként támogatta is az ortodox egyház (BLIQUEZ ÉS KAZHDAN 1984, CUNNINGHAM 2003). Az első századoktól fogva számos pap és szerzetes, némelyik püspök is orvosként működött: az egyiptomi Dionüsziosz, a szidóni Zenóbiosz, a laodikéai Theodótosz püspök. Nazianzi Szt. Gergely egyházatya testvére, Kaiszariosz Konstantinápoly városi főorvosa volt. Az alexandriai egyház listáján 500 parabaláneusz (egészségügyi alkalmazott) szerepelt a 6. század első felében (MEYENDORFF 2001). Miután a kórházi rendszer kialakult, se szeri, se száma a paporvosoknak, a betegápolói munkát pedig sokáig szerzetesek és apácák látták el. Valameny- nyi kórházban számos, nem orvos pap nyújtott lelki vigaszt, felolvastak a Bibliából, vagy a szentek életrajzából, szellemileg foglalkoztatták a betegeket, hetenként négy-öt alkalommal istentiszteletet tartottak. Ezek a klerikusok nem tartoztak ugyan a kórház állományába, mégis a gazdasági vezetőnek voltak alárendelve, kiküldetésüket a püspök rendelte el. Többnyire papok, szerzetesek látták el a gazdasági, pénzügyi teendőket, személyzeti munkát.
