Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 214-217. (Budapest, 2011)
KÖNYVSZEMLE
194 Comm, de Hist. Artis Med. 214—217 (2011) Kapronczay Károly (összeáll.): A magyarországi közegészségügy szakterületeinek történetéből, 1876-1944. Budapest, Magyar Tudománytörténeti Intézet, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, 2010. 261 p., ill. E témakör tudományos feldolgozására már 2008-ban vállalkozott a szerző: A magyarországi közegészségügy története 1770-1944. Jogalkotás, közegészségügyi intézmények, szakirodalom. Budapest, 2008, c. könyvével [ismertetése: Comm. de Hist. Artis Med., 206-209 (2009). 290-291. p.]. E kellő történelmi visszapillantás és megalapozottság után ebben a kötetben már néhány alapvető szakterületre koncentrál, azok kiépítésébe és fejlődésébe enged betekinteni. Mivel a közegészségügy legfontosabb szaktekintélye maga az orvos, róla szól az első fejezet. A magyarországi orvosképzés a századfordulóra jelentős fejlődést mutatott, a hallgatók száma permanensen emelkedett, a századforduló utáni években már 395 kórház 35 ezer betegággyal állt a lakosság rendelkezésére. Az 1. világháború tragikus megtorpanást hozott, a trianoni békediktátum pedig oly mértékben vetette vissza a magyar egészségügyet az 1920-as évektől kezdődően, hogy az európai viszonyokkal már semmiféle összehasonlítást nem bírt el az ország: 100.000 betegre 540 orvos jutott. A település-egészségügy főleg a városok ipari övezeteiben hozott pozitív változást, ám vesztese a falvak lettek. Az egész lakosságot érintő népszaporulat, csecsemő- és kisgyermek-halandóság körültekintő szociális programot igényelt: megoldatlan csatornázási gondok, a vezetékes víz hiánya, elégtelen higiénés állapotok jelentették a megoldásra váró feladatokat. Az alapellátásban területenként változatos kép alakult ki. Magyarországon - hosszú évszázadokon keresztül - különös gondot jelentett a járványok elleni küzdelem: a kolera, himlő, hastífusz, diftéria szedték az áldozatokat. Oka a családok nyomorúságos életkörülményeiben keresendő. Az országos tisztiorvosi rendszer kiépítése, a tbc-elleni küzdelem, védőoltások, fertőtlenítő állomások, amelyek szigorú védelmet voltak hivatva biztosítani, csak részben lehettek hatásosak. A századfordulótól kezdve az ország gazdag gyógy- és ásványvizeit is felhasználták a gyógyításban, fürdőügyi törvény védte ezeket. A bujasenyvet, - amely egész Európában felütötte a fejét, - a hagyományos erkölcsrendészet nem tudta megállítani, az e célra felállított speciális kórházak, katonai szükségkórházak, kötelező gyógyterápia sem tudták megakadályozni e betegség terjedését. Az első közegészségügyi törvény 1876-ban fogalmazta meg az ellenőrzéseket, az első rendőrorvosi törvények 1912- és 1940-ből csak a tendenciákat tükrözik, de megvalósulásuk gondot jelentett. Külön fejezetet alkot a kórházügy, a rá vonatkozó első törvényes rendelkezések 1876-ban születtek. Az állam nem térhetett ki a munkásjóléti intézmények megszervezése elől, a betegápolás, mentésügy, betegszállítás figyelmet igényelt. Napirendre került a polgári és egyházi ápolószemélyzet képzése is. A foglalkozási betegségek közül az ipar- és munkaegészségügy, vasútegészségügy, valamint az alkoholizmus és dohányzás elleni fellépés, a sport- egészségügy is szabályozásra került. Képet kaphatunk arról is, milyen gonddal térképezték fel a lehetőségeket az anya- és csecsemővédelem és az iskolaegészségügy terén, és nem maradhatott ki a sportegészségügy sem. Az utolsó fejezet a biztosításügyről ad képet és felsorolja a rá vonatkozó főbb törvényeket. A szerzők, akik szakterületük kiváló ismerői, valamint a szerkesztő gondos összeállítása révén a kötet kitűnő összefoglalást nyújt az említett témakörökben, amelyek híven tükrözik a küzdelmeket, igyekezeteket, bár ezek - főleg eleinte - nem mindig játak sikerrel. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a megfogalmazott törvények érvényre léptek és pozitív hatásuk lemérhetővé vált. Aki a legalapvetőbb törvények és rendelkezések körében kíván tájékozódni, bátran kézbe veheti a kötetet, a szerkesztő az összegyűjtött, kommentált törvények pontos szövegét is közreadja tematikus csoportosításban, kronológiai sorrendben, megkímélve a kutatókat e nehéz és időigényes munkától. Felettébb hasznos összeállítás, amely az utat is kijelöli a további kutatáshoz. A közegészségügy kimeríthetetlen témagazdagsága, a szerzők alapos munkája, valamint az igényes nyomdatechnikai megoldások okos könyvvel gazdagították a közegészségügyi szakirodalmat. Rákóczi Katalin Nuttall, Alison - Mander, Rosemary (eds.): James Young Simpson: Lad o Pairts. Erskine, Scottish History Press - Kea Publishing, 2011. 190 p., ill. Sir James Young Simpson (181 1-1870) skót orvos és természettudós főként arról nevezetes, hogy 1847-ben ő alkalmazott altatóként először kloroformot, majd egyes kollégáival és a bizonyos vallásos körökkel kemény, ám
