Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 210-213. (Budapest, 2010)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - Kapronczay Károly: Közép-Európa egészségügyi reformja a 18. században
50 Comm. de Hist. Artis Med. 210—213 (2010) lettel a helyi orvosok felügyelete alá helyeztek. Annak ellenére, hogy a két gondozási feladat összekapcsolása a 18. század első felében igen észszerű gondolat volt, a későbbiekben viszont nehezen lehetett -, amikor már a gyógyítás színterévé kellett válni a kórháznak ismét szétválasztani. Az ispotályok - voltaképpen szegényházak - számának emelkedése érdekében 1744. augusztus 28.-án megjelent az a királyi rendelet, amely szerint az egyházi méltóságok (beleértve a plébánosokat is) örökségének egyharmadát beteg- és szegénygondozó intézet alapítására, ha volt ilyen, akkor fejlesztésére kellett fordítani. Ennek gyarapítására kellett befizetni a hatóságok, által kirótt büntetőpénzeteket, a különböző jogokból beszedett bevételek felét is. Ekkor rendelték el azt is, hogy a közpénzek felhasználásából működő szegényélelmezési helyek (bérlők) lássák el élelemmel az ispotályokat is. Ezen intézmények vonatkozásában, 1738-ban bevezették a Birodalmi Szegényházi és Kórházi Rendszabály -t, amely már ezen intézmények közvetlen felügyeletével a helyi orvost bízta meg, illetve az általa kiképzett személyzet végezhetett itt is munkát. A hivatalos felügyeletet a vármegyék alispánja alá rendelt kórházi bizottság, illetve a polgármesterek és falvakban a bírák gyakorolták. Ez inkább adminisztratív felügyeletet jelentett. Ez kiterjedt arra, hogy felvétel esetén minden befogadottat (beteget és idős elesett személyt) az orvos megvizsgáljon, a helyi pap pedig lelki gondozásba vegyen. Gondoskodnak a betegek élelmezéséről, nemek és vallások szerinti elkülönítésükről, foglalkoztatásukról is. Az ebből eredő bevételek egy része az ispotályt, illetve a munkát végzett személyt illette. Az 1738-ban felállított Egészségügyi Bizottság félévente jelentést kért a vármegyéktől az ispotályok számáról, állapotáról, a gondozottak számáról, betegségeikről, járványok esetén foganasított intézkedésekről. A „rendszer" fejlesztésére Mária Terézia 1756-ban - a kamarai bevételek 20 %-ának átengedéséből - közalapot létesített, amelyből a népvédelmi intézmények - köztük a betegápoló intézmények is - állami támogatást kaphattak. Természetesen a kegyes intézmények alapításánál a vármegyék és városok saját pénzügyi lehetőségei is számítottak, ezt kellett kiegészíteni a közalapból, de a kötelező vagyonrész hiányában - kiküldött felügyelő ellenőrzése mellett teljes „beruházási összeget" is elnyerhettek. II. József 1786-ban - az ájtatos polgári egyesületek és kolostorok feloszlatott vagyonából - az előbb említett közalapítványt kiegészítette, de ide sorolta a végrendelet nélkül elhunyt egyházi személyek vagyonának egyharmadát, a megüresedett egyházi méltóságok javainak egyharmadát, a bormérési jövedelmek egynegyedét, a mesteri jog elnyeréséből befolyt összegek egyötödét. Az egyesített közalap alá rendelték a jótékonysági intézmények, a kórházak, iskolák, árvaházak fejlesztését, létesítését. A közalap egyik felügyelője a Helytartótanácson belül létesített országos főorvos (1786) volt, aki különben - mint már említettük - az egész közegészségügyi rendszer felügyelője is lett. E rendszeren belül épült fel a 300 ágyas pesti Szent Rókus Kórház, nem sokkal később a budai polgári kórház (régi Szent János Kórház közel 300 betegággyal), több vidéki kórház. 1744-ben a magyar korona területén 86 - Erdélyben 28 - kórháznak minősülő intézmény létezett, amelynek a száma 1792-re, 18l-re emelkedett. Az egyetemi kórodában és a Rókus Kórházban nemcsak nemek, hanem betegségek szerint is szétválasztották a betegeket, külön szülőszobákat, sebészeti műtőket, hullakamrát és bonctermet létesítettek, gondoskodtak az élelmezésről, a központi mosásról is. Az előbb vázolt rendszerbe kapcsolták be a gyógyító szerzetesrendek intézményeit, elsősorban az Irgalmasokat és az Erzsébet-apácák kórházait. A Habsburg Birodalomban és a
