Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 210-213. (Budapest, 2010)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS
244 Comm. de Hist. Artis Med. 210—213 (2010) Mészáros Judit: „Az Önök bizottsága " Ferenczi Sándor, a budapesti iskola és a pszichoanalitikus emigráció. Bp, Akadémiai Kiadó, 2008. 294 p., ill. A neves Ferenczi-kutató, Mészáros Judit könyve Ferenczi Sándor életútjáról, munkásságáról, illetve a budapesti pszichoanalitikus iskola történetéről ad alapos áttekintést. Ez a kötet azonban sokkal többet nyújt annál, mint amennyit címe ígér, hiszen belőle a magyar zsidó értelmiség 20. századi tragédiájáról, illetve a Ferenczi köré szerveződött „budapesti iskolához" tartozó személyek gyakran nem mindennapi sorsáról is pontos és részletekben gazdag képet kaphatunk. A kötetben elbeszélt történet Ferenczi Sándor életrajzára épül, s ekképpen az ő környezetének, neveltetésének, tanulmányainak illetve pszichoanalízis-előtti munkásságának ismertetésével indul. Ferenczi nagy szerencséjére már igen itjan a Gyógyászat és Schächter Miksa, illetve - kórházi munkája során - Lévy Lajos köréhez kapcsolódhatott: ebben az ösztönző, liberális szellemű környezetben pedig igen korán megismerkedhetett kora legmodernebb lélektani irányzatával a pszichoanalízissel, amelynek így már 1908-tól fő hazai propagálójává és szervezőjévé válhatott. (Ezt az időszakot Mészáros Judit korábbi könyve, a „Pszichoanalízis felé." Budapest, Osiris, 1999. tárgyalja részletesen.) Ferenczi évtizedes fáradozásainak köszönhetően - a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 1913-ban 5 taggal jött létre - az I. Világháború kezdetéig a hazai pszichoanalízis nem csupán lelkes követőkre (és kérlelhetetlen ellenfelekre) tett szert, hanem a hazai szellemi életben, irodalomban, képzőművészetben, tudományos gondolkodásban is igen fontos szerepet játszhatott. Ferenczi tevékenységének, nemzetközi kapcsolatainak köszönhető az is, hogy 1918-ban Budapesten tartották az 5. nemzetközi pszichoanalitikus kongresszust. Ez az esemény jó időre valóban fővárosunkat tette a mozgalom központjává. E kongresszus - és a politikai változások eredményeképpen a hazai pszichoanalízis 1918-19-ben megkezdhette intézményeinek kiépítését. Kiadót, lélektani intézetet, egyetemi tanszéket, klinikát hozhatott létre. Ez az első virágkor azonban kurtának bizonyult: az új, úgynevezett keresztény kurzus a fáradsággal kiépített intézményrendszert egy csapásra megszüntette, a pszichoanalítikusok egy részét, emigrációra kényszerítette, magát a pszichoanalízist pedig egyszerűen kiutasította az hivatalos tudomány berkeiből. Ez a tragédia - az első emigrációs kényszer - azonban hosszú távon még nem várt eredményeket hozott, hiszen az ekkoriban még főként Bécsbe, Berlinbe, Párizsba menekült analitikusok (Radó Sándor, Varga Jenő, Melanie Klein, Benedek Teréz, Alexander Ferenc és mások) többnyire, előbb vagy utóbb, fényes karriert futottak be külföldön és sikerrel növelték a magyar pszichoanalízis hírnevét, gazdagították kapcsolatrendszerét. Az 1922 és 1936-38 közt eltelt másfél évtized, különösen pedig a Ferenczi 1933-ban bekövetkezett korai haláláig eltelt tíz esztendő a budapesti iskola második fénykorának tekinthető. Erre az iskolára nem csupán Ferenczi tanainak, kritikus, sőt önkritikára is képes szellemiségének egyértelmű hatása voltjellemző, hanem az a rugalmas ötletesség is, amellyel a hazai szakemberek a pszichoanalízis tanait más területeken is alkalmazni tudták. Bálint Mihály és Lévy Lajos a belgyógyászatban, Róheim Géza a néprajzban, Bálint Alice, Benedek Teréz a gyermekpszichológiában, Hermann Imre a tudományelméletben, Karinthy, Füst Milán, József Attila vagy Kosztolányi pedig az irodalomban használta eredménnyel a pszichoanalitikus módszereket és szemléletet. Erre az időszakra esett Ferenczi 1927-es amerikai útja, amely az amerikai pszichoanalízis-történet mérföldkövének bizonyult, illetve az első hazai kiképző intézet 1926-os alapítása, és rendelőjének 1929-es megnyitása is. A virágkornak részben a mester - Ferenczi - halála, részben az erősödő nácizmus vetett véget, amely a hazai pszichoanalízisnek utóbb végzetesnek bizonyuló veszteségeket okozott. E veszteségeket részben az egyre nagyobb mérvű emigráció, részben pedig - különösen 1944-ben - a zsidóüldözés okozta. A kötet rendkívül érdekes, árnyalt és izgalmas képet ad az emigráció okairól, módjairól és lehetőségeiről, felhívva arra is a figyelmünket, hogy a - korábban egymással hevesen vitatkozó, sőt olykor gyűlölködő - pszichoanalítikusok nemzetközi szolidaritása milyen erősnek és hatékonynak bizonyult a nehéz időkben. A könyvnek ez a része nem csupán azért érdekfeszítő, mert az egyes országok, különösen az Egyesült Államok bevándorlás-politikájának buktatóival, a korabeli szégyenletes hazai állapotokkal, illetve egyes személyek áldozatkészségével szembesít bennünket, hanem azért is, mert kiváló portrékat rajzolva, megrázó emberi sorsokkal, és rendkívüli személyiségekkel is megismertet minket. A kötet záró fejezete a budapesti pszichoanalitikus iskola, s kiváltképpen Ferenczi Sándor szerteágazó és meglepően sokrétű nemzetközi hatására hívja föl figyelmünket, bemutatva, hogy Ferenczinek és körének sok esetben korukat évtizedekkel megelőző gondolatai hogyan, milyen csatornákon és milyen - többnyire személyes - kapcsolatokon át hatottak a nyugat tudományára. Azt is megtudhatjuk e záró fejezetekből, hogy miként alakult a budapesti iskola köréhez tartozó személyek, illetve a hazai pszichoanalízis sorsa a háború után: az utóbbi hogyan enyészett el, illetve hogyan próbált rejtve és álcázva életben maradni a mozgalom a kommunista diktatúra nyomása alatt is.
