Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 210-213. (Budapest, 2010)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - Józsa László: Mágikus és vallásos gyógyítás Bizáncban
MÁGIKUS ÉS VALLÁSOS GYÓGYÍTÁS BIZÁNCBAN JÓZSA LÁSZLÓ Az Új Testamentum sehol sem ajánlja a gyógyszerek használatát, ellenkezőleg, némely csoda elbeszélésekor kihangsúlyozza a korábbi orvosi kezelések sikertelenségét. Ennek szellemében a korai keresztények többsége kifejezetten ellenségesen viselkedett a hellénisztikus orvostudománnyal szemben, jól lehet akadtak, akik szerint az Antiochiából származó Lukács evangélista maga is képzett orvos. (HOBART 1882) Lukács Evangéliumát és a neki tulajdonított Apostolok cselekedetei görög nyelvű szövegét orvosi szakszerűség és terminológia szempontjából elemezve, arra a megállapításra jutott, hogy az apostol valószínűleg orvos volt. A kereszténység első két-három évszázadában a gyógyszereket is az ördög találmányának tartották. Tatianus egyházatya (2. század) szerint kizárólag az isteni erő gyógyít, a gyógyszer és a méreg egyaránt a sátántól származik. Arnoĥ¡ųs egyházatya (2. század) „észérvekkel" igyekszik meggyőzni híveit a medicina használhatatlanságáról. Szerinte 1) Az orvosok bizonytalanok a kórismében és kezelésben, 2) Az orvoslás emberi ismeretekből áll, az isteni gyógyerőnek nincsen szüksége gyógyfüvekre, kenőcsökre. Makariosz (3. század) állította, hogy kizárólag Krisztus képes meggyógyítani a testet és a lelket. Origenész, a Contra Celsum című írásában a medicinát a házassághoz hasonlította, szerinte az igaz keresztények mindkettőtől (ti. a házasságtól és orvostudománytól) távol tartják magukat. A kereszténység első századaiban visszaszorult a tudományos orvoslás, de virágzott a babonás, mágiás „kezelés". A több évezredes hagyományra visszatekintő varázslásos gyógyítás nem szűnt meg a kereszténység államvallássá tételét követően (Kr.u. 380), hanem tovább divatozott, s végül beolvadt a keresztény gyakorlatba. A „pogány" és „keresztény" mágia közeledésében jelentős szerepet játszhatott, hogy az 5. századra a hellénisztikus kor gyógyító isteneinek és félisteneinek tulajdonságait felvették a keresztény szentek, mártírok, másrészt kialakult a keresztény misztika hiedelem rendszere (CHARLIER 2003). Az orvostudománnyal, gyógyszerekkel szembeni ellenszenv a 4. század második felében kezdett oldódni, nem kis részben Aranyszájú Szent János és Szent Szampszon hatására. Khrüszosztomosz (398-407 között konstantinápolyi pátriárka) az isteni gondoskodás megnyilvánulásának tartotta az orvoslást, gyógyszerkészítést, ami azért szükséges, mert egy ember nem képes megteremteni a civilizált élet minden feltételét. Azt hirdette, hogy a munkamegosztás, és ezen belül a medicina a keresztény városok szerkezetének, tevékenységének alapvető része. Nüsszai Szt. Gergely szerint a gyógyítás tudományát Isten adta az embernek, Szt. Baszileosz pedig úgy vélekedett, hogy a gyógynövény Istentől, a méreg (mérgező növény) az ördögtől származik. Szt. Gergely felismerte, hogy a jó orvos kezében