Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 202-205. (Budapest, 2008)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - KAPRONCZAY Károly: A dohányzás történetéhez

termékével elárasztotta az öreg kontinens majd minden országát. A legnagyobb dohányültetvények a portugáliai Tajo folyó vidékén létesültek, amelyek állítólagos telepítője Jean Nicot (? -1600) francia orvos, II. Henrik francia király portugáliai követe volt, aki 1560-ban hallott először Lisszabonban a dohány csodálatos gyógyító erejéről. Maga is kipróbálta: meggyógyította vele apródjának lábfekélyét, a szakácsának gennyes sérülését, egy várandós asszony idült sömörjét, egy férfi nemi folyását stb. A helybéliek e csodaszert "ambasszado"nak, a nagykövet füvének nevezték el. Nicot ezen felbuzdulva azonnal küldött belőle II. Henrik feleségének, Medici Katalinnak is. E növényt francia földön is Jean Nicotról nevezték el "Herbe Nicotinae"-nek, de a gyógyszert hamarosan feledték, inkább pipáztak, sodort leveleket szívtak, nem kis hasznot hozva Nicot Tajo környéki ültetvényeinek. Ez a szokás a 17. századra annyira elterjedt, hogy 1665-ben Lauvois francia miniszter az uralkodója szemére vetette, hogy a hadseregét jobban ellátja dohánnyal, mint fegyverrel. A dohányfüst nem kerülte el Németországot sem, bár először itt is gyógyszerként került be a köztudatba. Adolfus Occon (1494-1572), Augsburg híres orvosa 1565-ben kapott először dohányleveleket Franciaországból, s mivel nem ismerte, tanácsért fordult a meiningeni Johann Funk orvoshoz és a zürichi polihisztorhoz, Conrad Gesnerushoz. Az utóbbi is tanácsot kért a berni Bernardus Aretiustól, aki kertjében már termesztett dohányt, így pontos rajzzal és leírással segítette kollegáját. Végül Gesnerus révén ismerték meg a német orvosok az új mindenható szert, s ajánlották minden bajra, csodát várva erejétől. Amíg a tudós német orvosok a dohány gyógyító erejéről tanakodtak, addig a harmincéves háború német hadai eregették a dohány füstjét. 1642-ben Moscherosch német író arról panaszkodott, hogy a "pokoli füst ellepte a Rajna vidékét, behatolt a palotákba, és a szegények viskóiba, bűzőssé és kibírhatatlanná tett mindent.'" Egyre több városban lobbant magasra a láng a felelőtlenül eldobott csikkek és szétszórt pipamaradványok nyomán. 1648ban a német fejedelmek, egyházi méltóságok és városi elöljárók arra adtak ki a dohányzást tiltó rendeletet, elsősorban a dohány okozta tüzek miatt. Bern városa 1661-ben háromféle büntetést vezetett be a dohányosok ellen: pénzbüntetést, elzárást és pellengért. Igaz, nem sok foganatja volt, hiszen a pellengérre a vétkest a hóhér pipázva vezette. A lelkészek a gonosz eszközének tartották a pipázást, amely nemcsak megrontja az agyat, hanem bujaságra is ösztönöz. A dohányzás elleni fellépésnek gazdasági okai is voltak: a híres német gabonatermő vidékeken egyre kevesebb lett a búza, s mind több a dohányültetvény, aminek megakadályozására a súlyos adókivetés is eredménytelen volt. Sőt, ez ösztönözte Nagy Frigyes porosz királyt arra, hogy a dohányt állami monopóliummá nyilvánítsa, így annak jövedelme a kincstárt gyarapította. Ez új helyzetet teremtett, hamarosan megszűntek a heves bírálatok, és "tabák" gyárak, pipakészítő üzemek, árudák létesültek, a gyakorlatban eldöntve a dohányzás vagy nem dohányzás heves vitáit. Itália sem lett mentes a dohányzás szenvedélyétől, sőt, sok tekintetben megelőzte Spanyol-, Francia-, és Németországot, valamint Portugáliát. Már a 16. században dohánygyár létesült Velencében, nem kis bevétellel gyarapítva a velencei köztársaság kincstárát. Itáliában annyira elterjedt a dohányzás, hogy városok gazdagodtak meg belőle, sőt, a papság is szenvedélyesen hódolt a pipázásnak, nem egy kolostor pedig számottevő anyagi haszonra tett szert dohánykereskedelemből. A pipafüstöt nem kedvelő VIII. Orbán pápa nem sokkal beiktatása után, 1624-ben kiátkozással sújtotta a dohányos-pipázó papságot, sőt azokat a híveket is, akik pipáztak vagy bagóztak mise alatt. De nem sok foganatja volt a pápai szigornak, mert később is feljegyezték, hogy nem egy jámbor pap pipázik misézés közben.