Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 202-205. (Budapest, 2008)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - KAPRONCZAY Károly: A dohányzás történetéhez

Cosmographia című könyvében részletezi a dél-amerikai indiánok dohányzási szokásait , itt a dohányt petunak nevezték. Maga is megpróbálta, de szédült és izzadt tőle, végül ájultan esett össze. Egy mási pap, a francia hugenotta Johan Lery 1577-ben megfigyelte, hogy az általa ismert guarani indián törzs különös varázserőt tulajdonított a dohányfüstnek: a törzsfő a csatába induló harcosait "egy nagy csőbóT /pipából/ szívott füsttel fújta be, hogy "a bátorság szelleme szálljon beléjük, ne győzze le őket az ellenség". A csatába indulás előtt a harcosok egy másik "csőből" szívtak egyet, majd továbbadták. Ezt a szokást tupinak, a növényt pytumának, a körbeadott pipát pytumapitának, illetve pytumacuinak nevezték. Már 1526-ban Sebastian Cabot megfigyelte, hogy a dohányzást Dél-Amerika középső részétől délre nem ismerik, a választóvonal szerinte a hatalmas kiterjedésű őserdő. Az, hogy mégis elterjedt a dohányzás itt is, az elsősorban a Paraguayban, Uruguayban és Argentínában megtelepült jezsuitáknak "köszönhető", akik hatalmas dohányültetvényeket telepítettek, bár az itteni dohány minősége nem közelítette meg az északabbra fekvő területeken termeitét. A dohányhoz fűződő észak-amerikai indián hiedelmeket a legjobban talán Thomas Hariot, Walther Ralegh hajóorvosa örökítette meg: 1585-ben Erzsébet angol királynő megbízásából járta be Virginia vidékét, ahol elsősorban a dohányzási szokásokat gyűjtötte öszsze. Az indiánok szerint - írja Hariot - a dohány a Nagy Szellem ajándéka, amely megtisztítja az agyat, eltávolítja a felesleges nedveket - ezért kell köpködni -, megnyitja a test pórusait. Ezért szórnak dohányport a Nagy Szellemnek bemutatott tűzáldozat parazsára, sőt, a levegőbe is, hogy elűzzék a szárazságot, legyen kellő eső stb. Ezeket a megfigyeléseket erősítette meg 1607-ben John Smidt angol utazó is, aki leírta, hogy az indiánok békét, üzletet vagy más megegyezést csak akkor kötnek, ha a szerződő felek békepipát - calumet szívnak, minden megállapodás csak akkor érvényes, ha a jelenlevők mindegyike szívott a pipából. Sőt, a pipának olyan nagy erőt tulajdonítanak, hogy az elhunyt mellé nemcsak a fegyvereit temetik el, hanem a pipáját és a dohányzacskóját is, hogy a túlvilágon ne legyen gondja. A dohány Európában A 16. század elejére Nyugat-Európa kikötőiben az Amerikából érkező hajók legkelendőbb árúja a dohány lett, s e szenvedélynek csakhamar sokan hódoltak. Egyelőre csak árú volt: egyes kikötőkben egy zacskó - körülbelül húsz dekagramm - dohány ellenértéke egy gramm arany lett. Az első dohánycserjét és magot csak 1539-ben hozta be Brazíliából Gonzale Hernandez de Avido, aki - nagy levelei és nagy tölcsér alakú virága miatt - dísznövényként akarta meghonosítani. Nicolaus Manardus, a sevillai egyetem tudós orvosprofesszora, majd Carolus Clusius (1526-1609) botanikus is értekezésében /1570/ dicsőítette a dohányt: egyedüli gyógyszernek tartották a fertőzések, a járványok, az étvágytalanság és bélbetegségek ellen. A zöld levelek kivonatát ajánlották a kelések, az égési sérülések, a rák, a sömör és a különféle bőrbetegségek ellen, e kivonatot sikerrel alkalmazták a golyva kezelésére is. Mind több orvosi disszertáció foglalkozott az új "csodanövénnyel", bűvös erőt tulajdonítva neki. Eközben egyre többen füstöltek, bagóztak Európában, a szivar és a pipadohány különleges ajándékká vált nemesi körökben is, sőt, a koldusok sem pénzért, hanem egy csipetnyi dohányért könyörögtek. A 16. század végén Sevillában "tobákgyár" létesült, amely finom