Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 202-205. (Budapest, 2008)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS
KÖNYVSZEMLE Bergdolt, Klaus: Wellbeing. A cultural history of healthy living. Transi. By Jane Dewhurst. Cambridge-Maiden., Polity Press, 2008. 366 p. Celsus a „De Medicina" bevezetőjében azt írja, hogy az orvostudomány az ő korában már igen régen három ágra szakadt: a kézzel gyógyító sebészetre, a materia medicát alkalmazó gyógyszerészeire, illetve az életmód és az élettevékenységek szabályozásával az egészséget óvó és helyreállító diététikára. Az ókortól egészen a 18. századig kétség kívül a diététika volt a legeredményesebb, elméletileg legmegalapozottabb és legfejlettebb gyógyító ágazat. Ezért különös, hogy mindeddig megfelelő színvonalú diététika-történeti összefoglaló nélkül kellett szűkölködnünk. Klaus Bergdolt kötete tehát hiánypótlónak és alapvetőnek tekinthető. Ez a remek könyv németül, „Leib und Seele. Eine Kulturgeschichte des gesunden Lebens" címmel jelent meg 1999-ben, nagy sikert aratva Németországban és a határokon túl egyaránt. A jelen igen színvonalas és szöveghű fordítást örömmel üdvözölhetjük hát, hiszen így ez a több szempontból is tanulságos mű megsokszorozhatja majd olvasóközönségét. Bergdolt professzor - akinek orvostörténeti munkássága minden hazai orvostörténész előtt is jól ismert - e munkájában az európai diététika fejlődéstörténetét meséli el, vagyis annak a tudománynak a történetével ismertet meg bennünket, amely az egészséget nem általános, invazív és szuppresszív, hanem egyénre és emberre szabott, a szervezet működését segítő módszerekkel kívánta s kívánja ma is fenntartani, s amely a profilaxis és a gyógyítás során elsősorban nem az orvosra, hanem a betegre - vagy a még nem betegre - épít. Bevezetésében a szerzőnek mindenek előtt tehát azt kellett tisztáznia, mi is az egészség, hogyan változott megítélése az idők során, hogyan züllött virtusból, erényből pusztán orvosi, technikai fogalommá, s hogyan tárhatók fel talán történetének bemutatásával újból értékei. A kilenc kronologikus rendbe szervezett fejezet a 19. századig, a diététika - reméljük, csupán időleges - hanyatlásáig és perifériára szorulásáig követi nyomon az eseményeket. Bergdolt szándékosan elsősorban az egészséges életmód nyugati történetére koncentrál, az indiai, kínai, afrikai fejleményeket szinte teljesen mellőzi, sőt még az arab vagy a bizánci diététika - az európaira oly jelentős hatást gyakorló - vívmányairól is csak röviden ejt szót. Az elemzések központjában természetesen az ókor áll - amelynek tárgyalása a kötet terjedelmének majdnem felét teszi ki - hiszen a diététika keretei, alapfogalmai, alapvető iskolái ekkoriban alakultak ki, legfontosabb gondolatai ekkoriban fogalmazódtak meg, sőt az egészség mibenlétéről szóló legérdekesebb viták is ekkoriban vették kezdetüket. A középkor kissé kedvetlenebb és talán túlságosan német-központú elemzése után igen érdekesek a reneszánsz diététikusokról, egészség-teoretikusokról, Petrarcáról, Albertiről, Platterről, Zerbiről, Paracelsusról stb. olvasható fejezetek. (Bergdolt általában remekül mutat rá, hogy egy-egy kultúra vagy korszak gondolat- és problémavilága milyen közvetlenül és elevenen jelenik meg az egészséggel kapcsolatos attitűdökben, teóriákban!). Szintén igen izgalmas kérdéseket vet föl a felvilágosodás-kori állami egészségügy és az egészségügyi nép-pedagógia elemzése. Valójában e két jelenség eredményeképpen következett be egészség-szemléletünkben az ókor óta az első jelentős fordulat: a 18. századtól ugyanis az egészségért viselt egyéni felelősséget társadalmiállami felelősséggel cseréltük föl. Az egyedi egészség ügyét ekkortól váltotta föl a drága és megfoghatatlan, sok szempontból hasznos, más tekintetben azonban sok kárt okozó közegészségügy 1 , amelynek eredményeképpen a beteg helyett a tudomány a betegséget kezdte „kezelni". A diététika sorsát végleg a 19. század második felének orvostudományi forradalma pecsételte meg, amely az életmód szabályozásának hagyományos módozatait elavultnak, a sebészi technikákat, a hügiénét és a gyógyszeres kezelést pedig mindenhatónak ítélte, visszafejlesztette a profilaxist, medikalizálta és professzionalizálta az egészséget, és amely, miközben a beteg válláról levette gyógyulása felelősségét, a szakma és a biztosítók alárendeltjévé, tárgyává alacsonyította őt.
