Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 200-201. (Budapest, 2007)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - FAZEKAS Tamás: A pitvarremegés áttekintő története

váltóáramú (AC = alternating current) transthoracalis elektrosokkal meg tudták szüntetni. Ez volt a kamraremegés elektroterápiájának első lépése. A mellkasfalon keresztül végzett elektromos cardioversio (ECV) egyszerűségénél fogva gyorsan befogadott, ma is használt módszerét egy másik világhírű bostoni kardiológus, Bernard Lown (* 1921 ) dolgozta ki. Szülei 1935-ben emigráltak Litvániából az Amerikai Egyesült Államokba. Lown egyetemi tanulmányait már az USA-ban végezte. Elektromérnök munkatársával, Barough V. Berkowits-cal (* 1926) - a baltimore-i John Hopkins egyetem kutatója, William Bennet Kouwenhoven (1886—1975) cardiopulmonalis újraélesztést megalapozó munkáiból kiindulva - olyan egyenáramú (DC = direct current) kondenzátort, kardiovertert terveztek és szerkesztettek, amellyel pontosan meg tudták határozni az (EKG Rhullámától vezérelt) energiaközlés pillanatát, így ki tudták küszöbölni az elektroshock rossz (kamrai vulnerábilis szakra eső) időzítésére visszavezethető arrhythmogen hatást. A klinikai kipróbálást kutyákon végzett hosszadalmas experimentáció előzte meg, amelyben összehasonlították az egyen- és váltóáram, valamint a különböző hullámformák hatásosságát, s bizonyították a transthoracalis/külső egyenáramú elektrocardioversio (DC-ECV) hatékonyságát és biztonságosságát. Az 1985-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Lown munkássága és publikációi (1962, 1963) nyomán a rövid altatásban végzett DC-ECV világszerte rutinszerű terápiás eljárás lett, amely a pitvarfibrilláció megszakításának mindmáig leghatásosabb eszköze. Újabban az anteroposterior elektródkonfigurációval leadott bifázisos DChullámformát részesítjük előnyben, a randomizált, összehasonlító vizsgálatok ugyanis arra derítettek fényt, hogy így nagyobb sikeraránnyal és/vagy kisebb energiamennyiséggel lehet visszaállítani a sinusritmust. A beavatkozás sikeraránya a betegkiválasztás szempontjaitól (az alapbetegségtől, a szív funkcionális anatómiai állapotától, a fibrilláció fönnállásának időtartamától, a pitvartérfogattól és egyéb klinikai jellemzőktől) függően, 50-99% között váltakozik. Csaknem mindig sikeres makroanatómiailag ép szívben föllépő /o^e/egyedülálló pitvarremegésben. Az elektív DC-ECV végzése általában antiarrhythmiás gyógyszeres (elő)kezelés (amiodaron, Propafenon, verapamil, dofetilid, ibutilid) után/közben célszerű, mert a „hibrid" eljárás növeli a primer sikerarányt, csökkenti a postcardioversiós tachyarrhythmiák és a pitvarfibrilláció-relapsus gyakoriságát. A DC-ECV-t idehaza 1964 májusában vezették be az Országos Kardiológiai Intézetben (Bajkay Gábor, Csapó György, Török Eszter). Legújabban olyan transoesophagealis echokardiográfiás vizsgálófejet fejlesztettek ki, amellyel, miután meggyőződtek a szív (és az intracardialis vérrögöt legtöbbször tartalmazó balpitvarfülcse) thrombusmentességéről, a rövid narcosist, valamint a bárzsing és a bal pivar térbeli közelségét kihasználva, rögvest el is végzik a sinusritmus-helyreállító ECV-t. A pitvarfibrilláció patomechanizmusának története Az elektromos ingerület körforgását (circus movement reentry) már Alfred Goldsborough Mayer (1868—1922) megfigyelte 1906-ban: a medúza ernyőjének centrális részét kivágva izomgyürűt készített, s ha ezt elektromos árammal ingerelte, a contractiós hullám újra meg újra körbefutott. George Ralph Mines (1885—1914) fölismerte a medúzakutató Mayer megfigyeléseinek jelentőségét: a pitvar és a kamra egy részét magába foglaló, béka- és teknősszívből, valamint elektromos rajából készített izomgyűrün kísérletezve kimutatta az ingerületi hullám pitvar-kamrai körforgását (circus movement). A tragikus