Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 200-201. (Budapest, 2007)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - FAZEKAS Tamás: A pitvarremegés áttekintő története

felesége, Chinchón grófnője és a (ma ecuadori) város, Loja (régies írással Loxa) corregidora, Juan Lopez de Canizares volt az első két ismert európai, akit a lázfa kérgével gyógyítottak. Az első megbízható följegyzés a kininről, mint a malária gyógyszeréről, a jezsuita szerzetesektől származik az 1630-as évekből (Jezsuita kéreg"). A svéd botanikus, Carolus Linnaeus [Carl von Linné (1707—1778)] e történet hatására keresztelte 1742-ben Cinchona névre a kinafafajtákat. Emléket kívánt állítani vele a grófnénak, a Chinchón nevet azonban rosszul betűzte (kihagyta az első ,,h"-t). Más források szerint a grófnénak sosem volt maláriája, és nem is vi(he)tte Spanyolországba a kinafakérget, mivel a visszaúton Cartagenában, a mai Kolumbiában meghalt. Talán az sem fog biztosan kiderülni, hogy a jezsuiták a bennszülöttektől lesték-e el kinafakéreg gyógyhatását, a legenda azonban tovább él. A kinafa szót egyébként néhány hazai szerző, talán nyelvi restségből, hosszú í-vel írja, és ezzel burkoltan azt sugallja, mintha a növény Kínából származnék. Georg Ernst Stahl (1660—1734) német orvos, a barokk medicina jeles teoretikusa megértette, hogy a kinakéregből készített főzetnek vagy porkeveréknek nem csupán antipyreticus, hanem szívdobogás-csökkentő hatása is van, a lázat azonban a mérgező anyagok eltávolítására irányuló védekező reakciónak minősítette, ennélfogva a lázcsillapítást és a kininterápiát sem pártolta. Jean-Baptist de Senac (1690—1770) adott először a rebellis palpitatio okozta panaszok enyhítése végett kinafakéreg (Cinchona)-kivonatot (kinint), úgyhogy orvostörténelmi szempontból őt szokás az antiarrhythmiás farmakoterápia úttörőjének tekinteni. William Saunders (1743—1817) és az osztrák Johann Oppolzer (1808— 1871) szintén rendelt kinafakéreg-kivonatot ritmuszavarban szenvedő betegeknek. A kinafakéregbőí egy portugál kutató, Gomes 1811-ben kristályos anyagot állított elő, s cinchoninnak nevezte. A kinint két francia gyógyszerész, Pierre-Joseph Pelletier (1788—1842) és Joseph Bienaimé Caventou (1795—1877) izolálta 1820-ban. A kinin jobbra forgató optikai izomérje, a kinidin azután lett széles körben alkalmazott antiarrhythmiás gyógyszer, hogy Walter Frey a Berliner Klinische Wochenschrift 1918. évi 16., 19. és 36. számaiban közzétett szisztematikus összehasonlító klinikai farmakológiai vizsgálatai bizonyították, hogy a kinafakéregben lévő sokfajta alkaloida közül a kinidinnek van a legerősebb sinusritmushelyreállító hatása. Az akkori magyar medicina korszerűségét tanúsítja, hogy Boros József 1922-ben már 29 betegen szerzett tapasztalatairól tudósított. Ő is beszámolt kinidinterápia közben föllépő hirtelen szívhalálról: a pitvarremegésben, pangásos szívelégtelenségben és mitralisbillentyü-szűkületben szenvedő 28 éves leányról így írt: „Az elektrokardiogrammon pitvarfibrillálás látható, a kamraműködés szaporasága percenként 120-130. A Chinidin elfogyasztása után percenként 70-es szaporaságú sinusrythmust észleltünk. A beteg nagyon jól érezte magát, dyspnoéja megszűnt, és a diuresise javult! (kiemelés B. J.-től) Éjjel hirtelen rosszul lett, és pár perc múlva meghalt." A boncolás nem talált olyan patológiai eltérést, amely a hirtelen szívhalált magyarázta volna. Az 1920-as években több publikáció megjelent, amely kinidin okozta eszméletvesztésről és/vagy hirtelen halálról tájékoztatott, akkortájt azonban úgy vélték, hogy a furcsa és nem várt tünetcsoport a gyógyszer központi idegrendszeri (görcskeltő) mellékhatására vezethető vissza. Ennek dacára az orális kindinszulfátot idehaza is nagyon gyakran, évtizedeken keresztül használták, nemritkán igen nagy adagban (> 2 g/die) a pitvarremegés megszüntetésére (és megelőzésére), mivelhogy észrevették: forszírozott, nagy dózisú bevitele még az idült (egy évnél régebben fennálló) pitvarremegést is megállít(hat)ja. Kőszegváry Sándor 1953-ban arról írt, hogy 88 idült pit-