Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 200-201. (Budapest, 2007)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - FAZEKAS Tamás: A pitvarremegés áttekintő története

A kinin/kinidin, az első antiarrhythmicum A modern arrhythmia-diagnosztika alapjait Mackenzie, Lewis és Einthoven mellett a holland medicina másik kiválósága, Karel Frederik Wenckebach (1864—1940) rakta le. Hágában született, és az utrechti egyetemen szerzett orvosdoktori diplomát. Magángyakorlatot folytatott, eközben szorgalmasan bejárt Engelmann utrechti intézetébe, ahol szív- és keringés-élettani kutatásokat folytatott. A fokozatos PR-megnyúlással járó pitvar-kamrai ingerületvezetési zavart (amelyet később róla Wenckebach-típusú másodfokú AV-blokknak neveztek el) még a szabálytalan szívműködés aprólékos sphygmográfiás elemzésével (EKG nélkül) azonosította 1898/1899-ben. Közleményeinek visszhangja oly nagy volt, hogy 1901-ban meghívták Groningenbe a belgyógyászati katedrára, ahol tíz évig működött. Sohasem hanyagolta el a klasszikus testi vizsgálóeljárások (kopogtatás, hallgatódzás), valamint a pulzusgörbék klinikai alkalmazását és oktatását, de fogékony volt az újra: néhány évvel a röntgensugár és az EKG fölfedezése után e vadonatúj módszereket is bevezette a szívbetegségek diagnosztikájába. Néhány évet a nagyhírű strassburgi egyetemen töltött Bernard Naunyn (1839-1925) utódjaként. 1914-ben hívták meg Bécsbe nyilvános rendes tanárnak, klinikaigazgatónak. 1929-ig a bécsi egyetem belgyógyász professzora volt, ott is halt meg. Megtanult németül, holland gyökereit azonban élete végéig ápolta, s anyanyelvén is publikált. Munkássága az osztrák fővárost a szívgyógyászat egyik élenjáró központjává tette: a világ minden tájáról özönlöttek a betegek és a kardiológiát tanulni vágyó orvosok a Wenckebach-klinikára. 1914-ben jelent meg Die unregelmässige Herztätigkeit und ihre klinische Bedeutung (A szabálytalan szívműködés és klinikai jelentősége) c. monográfiája. E könyvben írta le először annak a férfinak kórtörténetét, aki észrevette, hogy kinin bevétele után szívműködése szabályossá válik. Az 50 év körüli jávai holland kereskedő évek óta maláriában és 2-14 napig tartó pitvarfibrillációban szenvedett. Amikor panaszaival fölkereste Wenckebachot, verőérpulzusa épp rendetlen volt, de megígérte az orvosnak, hogy másnap reggel ritmusos szívműködéssel és szabályos pulzussal tér vissza. így is történt: arrhythmiáját időközben bevett kininnel kioltotta. E megfigyelés után Wenckebach természetesen tudatosan is rendelt kinint abszolút arrhythmias, pitvarfibrilláló betegeknek. Azt is észrevette, hogy a gyógyszer általában véve csak az új keletű ritmuszavart szünteti meg, a régóta fönnálló, állandósult {permanens) formát nem. Ez a tapasztalat mind a mai napig helytálló: a hosszú ideje (> 1 év) fönnálló pitvarremegést általában véve az újabb antiarrhythmicumokkal (ajmalin/prajmalin, flekainid, Propafenon, Sotalol, dofetilid, azimilid, amiodaron, dronaderon) sem lehet végérvényesen megszüntetni és/vagy megelőzni: a ritmuszavar előbb-utóbb kiújul. Az indián (kecsua inka) legendáriumban fönnmaradt egy hihetően hangzó történet, mely a kinafa gyógy hatásának véletlen fölfedezését meséli el. Egy lázas, szomjazó indián eltévedt az Andok dzsungelében, ahol az általuk quina-quinának nevezett fafajták (arbol de quina csacsi) tenyésznek. Egy tavacskára lelt, s égető szomjúságában, láza csillapításának vágyától hajtva ivott a tó hűsítő vizéből. A keserű íz elárulta neki, hogy a víz szennyezett volt a szomszédos quina-quina-fák kérgétől. Meglepetésére, láza lelohadt, életerejét visszanyerte. Gyógyulását elmondta rokonainak, ismerőseinek, és ők ettől fogva, ha mocsárláztól (maláriától) szenvedtek, a kinafa (kininfa) kérgét rágták. A dél-amerikai/spanyol perui alkirályság orvosa, Juan de la Vega a 17. század első felében már alkalmazta a gyógynövényt. Valószínűleg Luis Geronimo Cabrera Fernandez de Cabrera y de Bobabille perui alkirály