Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 200-201. (Budapest, 2007)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - FAZEKAS Tamás: A pitvarremegés áttekintő története

A delirium cordis tenninus technicus Hermann Karl Wilhelm Nothnageltő] (1841— 1905) származik. A 19. század sokra tartott belgyógyász-neurológusa a szív és az agy kapcsán egyaránt használta a delírium szakkifejezést (1876), miután látta a kimográffal grafikusan rögzített, egymást teljesen szabálytalanul követő, eltérő amplitúdójú artériás pulzushullámokat. A mellkasból kivett és tápoldattal átáramoltatott (izolált) állatszíveken kísérletező Theodor Wilhelm Engelmann (1843—1909) manapság többek között arról híres, hogy 1896-ban elsőként használta az extraszisztole szót, és meghatározta a postextraszisztolés (kompenzációs) szünet, a refrakter periódus, valamint a rejtett vezetés (concealed conduction) fogalmát. Ö úgy teoretizált, hogy a fibrilláció valójában extraszisztole-sorozat, melyet több pitvari góc nagyon gyors, sorozatos kisülése okoz (1895). Heinrich Ewald Hering (1866—1948) úgy gondolta, hogy a rendellenesség megszüntethetetlen és végleges, ezért 1903-ban „pulsus irregularis perpetuus'''-nak nevezte el. A pulsus irregularis perpetuus (arrhythmia absoluta) azonos a pitvarftbrillációval Az utódok bölcsességét csak igazságtalanul kérhetjük számon az elődökön. Kovács Zoltán A fáradhatatlan, nyugtalan elméjű skót háziorvos, Sir James Mackenzie (1853—1925) az ormótlan szfigmográfot továbbfejlesztve olyan tintaírós poligráfot épített, amellyel könynyebben regisztrálta és pontosabban tanulmányozhatta az emberi test különféle helyeiről szimultán elvezetett mechanogramokat: a szívcsúcslökést (apexkardiogramot), az artéria carotis és más nagyverőerek pulzációját, valamint a perifériás vénagörbét. Észrevette, hogy arrhythmia perpetuában a phlebogram a-hulláma (melyet élettani körülmények között a jobb pitvar összehúzódása és a vér nagyvénákba visszaáramlása hoz létre), hiányzik. Egyik mitralis stenosisos nőbetegének szívműködése 17 éven át ritmusos volt, s a jugularis vénagörbén következetesen megvolt az a-hullám. Amikor a páciens szívműködése szabálytalanná vált, a venogram a-hulláma és a mitralis areában korábban konzekvensen hallható preszisztolés zörej eltűnt. Mackenzie először arra gondolt, hogy az úr-hullám és a késődiasztolés zörej eltűnésének oka „funkcionális pitvari paralízis", később pedig (szimultán elvezetett EKG híján) azzal a föltevéssel állt elő, hogy szinkron pitvarkamrai összehúzódásról vagy sinuscsomó-leállásról és „nodalis" (pót)ritmusról van szó. Mackenzie kollégája, a Michiganban, majd Nagy-Britanniában tevékenykedő Arthur Roberston Cushny (1866—1926) időközben (1899) így írt: „The clinical sphygmograms in these cases resembles exactly that obtained from dogs when the auricle is undergoing fibrillary contractions, which may be continued for a long time without proving fatal. I do not wish to assert that the clinical delirium cordis is identical with the physiological delirium auriculae, but the resemblance is certainly striking." [Ezen betegek szfigmogramjai rendkívül hasonlóak a pitvarfibrilláló kutyákról elvezetett görbékhez. Nem akarom állítani, hogy a klinikai delirium cordis azonos a kutyapitvarok deliriumával, de a hasonlóság nagyon feltűnő.] (A szerző fordítása.) Cushny és Edmunds kutyakísérletek (1906) és egy posztoperatív pitvarfibrillációban szenvedő nőbetegen nyert megfigyelések alapján valószínűsítette, hogy az irreguláris pulzus és a pitvarfibrilláció között oksági összefüggés van. Miután Cushny 1906-ban személyesen is megmutatta Mackenzienek, hogy a pitvarfibrilláló kutyák és az