Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 200-201. (Budapest, 2007)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS

Németh János-Bausz Mária-Kótyuk Erzsébet (szerk.): 100 éves a Magyar Szemorvostársaság. Emlékkönyv. Budapest, Tudomány Kiadó, 2007. 120 p., ill. A Magyar Szemorvostársaság 2004-ben ünnepelte fennállásnak századik évfordulóját, és ennek keretében nagyszabású nemzetközi kongresszust is rendeztek a Társaság történetéről, a magyar szemészet külföldi hatásairól, illetve a látáskutatás jövőjéről. A jeles eseményhez kapcsolódott több kiadvány megjelenése, illetve egy kiállítás megrendezése a Semmelweis Orvostörténeti Múzeummal közösen. Ezen évfordulóra és a kiállítás anyagára építve született meg jelen tárgyalt kötet is, amely a centenárium után három évvel jelent meg, és igényes tipográfiájával, képszerkesztésével, nyomdai minőségével méltóképpen zárja le az ünnepségsorozatot. A reprezentatív kiállítású színes album tematikus egységekben ismerteti a magyar szemészet legfontosabb intézményeit és személyeit. így külön fejezet foglalkozik a Társasággal, a külföldi munkakapcsolatokkal, a nemzetközi tudományos élet magyar vonatkozásaival, a Szemészet című, 1864-ben indult és mai is élő szakfolyóirat történetével, az I., a II. sz. Szemészeti Klinikával és az ország többi fontos szemklinikájával, melyek természetszerűleg mindig is a szemészeti kutatás gócpontjai voltak, de statisztikai összefoglalóval is árnyalják a képet a kötet szerkesztői. Mindegyik bemutatott intézmény legjelesebb orvos- és kutatóalakjai is bemutatásra kerülnek rövid életrajzzal, fényképpel. A fontosabb kórházakról archív képekkel, képeslapokkal emlékezik meg az összeállítás. A kötet legterjedelmesebb részét Az optikai ipar kezdetei Magyarországon című fejezet adja, amely bőséges képanyagból: egész oldalas színes illusztrációból és a hozzájuk fűzött rövid magyarázatokból áll. E képek java része a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum gazdag tematikus gyűjteményén alapul, és igazi iparművészeti kincseket mutatnak be, kezdve a legkülönfélébb sebészkészletektől a látásvizsgáló berendezéseken át a míves lornyonokig. Remélhetőleg 97 év múlva az utókor sem adja alább a kétszázadik évfordulón. Tomkiss Tamás Paczolay Gyula (összeáll.)-Gazda István (szerk.): Az első magyar nyelvű kémiai monográfia és előtörténete. Magyarország és Erdély gyógyvíztörténelméből. Tudománytörténeti áttekintés a 250 éve született Nyulas Ferencről és gyógyvízelemző elődeiről. Piliscsaba, MATI, 2007. 187 p., ill. A természetes hőforrások és az ásványi anyagokban, sókban stb. gazdag vizek gyógyító hatásának empirikus felismerése és a gyakorlati alkalmazás hosszú évszázadokra vezethető vissza. A kémiai ismeretek szintje és eszközei azonban jó ideig nem tették lehetővé a vizek olyan minőségi analizálását, amelynek eredménye a tudományosan megalapozott vízgyógyászat. Az első, magyarországi gyógyvizeket bemutató munka 1549-ben jelent meg (De admirandis Hungáriáé aquis), szerzője az eperjesi tanácsnok, Wernher György. A gyógyforrások bemutatása mellett olyan - a vizek hatására létrejövő - vegyi folyamatokra is felhívta a figyelmet, amelyeket a vegyészet akkori tudásanyagával még nem tudott megfejteni. A gyógyhatású források felkutatása, a vizek hatásának lehetőség szerinti vizsgálata, és ezek alapján a beteg emberek érdekében való felhasználás szorgalmazása szervezett formában 18. századi jelenség. A század első harmadában az un. honismereti mozgalom - Bél Mátyás és köre - hatására indult meg a hazai természeti kincsek, így a gyógyvizek felkutatására, ismertetésére és hasznosítására irányuló törekvés, amely munkában a természettudományok legkülönbözőbb ágainak művelői, többek között orvosok is részt vettek. A gyógyvízkutatás fontosságát támasztotta alá Mária Terézia 1763-ban kiadott rendelkezése, amelyben a megyei és városi törvényhatóságok számára előírta a területükön lévő gyógyvizek felkutatását, vizsgálatát és kötelezővé tette rendszeres jelentések írását mindezen ismereteikről. (Az intézkedést még több, ez irányú rendelkezés követte a század folyamán.) A jelentések egy része kéziratban maradt, más részük nyomtatásban is megjelent. A Habsburg Birodalom egészének gyógyvizeit Johann Heinrich Crantz kísérelte meg összességében ismertetni Gesundbrunnen der Österreichischen Monarchie c. Bécsben, 1777-ben kiadott kötetében, amelyben természetesen a magyarországi vizek leírásai is helyet kaptak. Bár saját felmérésének és vizsgálatainak eredményeiben bízott meg leginkább, számos magyar gyógyvíz bemutatását a magyar orvosok helyi tapasztalatai, vizsgálatai alapján közölte (Torkos Jusztusz János, Adami Pál, Winterl József Jakab, Stocker Lőrinc, az erdélyiek közül Mátyus István, Zágoni Gábor, csak a legismertebb neveket említve). A könyv bevezetőjében kritikai megjegyzéseket tett Crantz, bírálva a magyarokat „hanyagságuk" miatt, hogy a természet által adományozott kincseiket nem saját maguk ismerik meg, nem saját maguk próbálják a külfölddel is megismertetni és a hazai gyógyvizek alkalmazását a betegek gyógyulása és a haza gazdasági növekedése érdekében felhasználni. A bírálat elszomorította és felhábo-